Végzettségem szerint programtervező informatikus vagyok, a Debreceni Egyetemen tanultam, megcsináltam a BSc-t és az MSc-t is. Amikor még én jártam egyetemre nekem nem volt kötelező szakmai gyakorlat, az utánam lévő évfolyamon vezették be, ettől függetlenül én voltam gyakornok, mert fiatal voltam és kellett a pénz akartam dolgozni, hogy szakmai tapasztalatot szerezzek. Elmondhatjuk, hogy szerencsés voltam, elég volt, hogy bemutattam a nyelvvizsgám másolatát, nem volt még hallgatói szerződés és sikerült diákhitel nélkül végignyomni ezeket az éveket. Az egyetemi képzést én annyira nem szenvedtem meg, persze volt pár tárgy, ami kínlódás volt és még ma is vannak rémálmaim velük (analízis, statisztika – ne akarj a Gauss görbe rossz oldalán lenni). Azt nem állítom, hogy az egész séta-galopp volt, de azért nem volt teljesíthetetlenül nehéz. Öt éve dolgozom, és ha össze kéne szednem, hogy mi az, amit az egyetemi tanulmányaimból felhasználok a munkám során, nos talán nem kéne kimondani, hogy semmit, de közel állna az igazsághoz. Viszonylag kevés tárgynak vettem hasznát – ezért volt meglepő, hogy amikor telco szektorba kerültem és hirtelen lett értelme a determinisztikus véges állapotú automatáknak.
Valahogy így mentem át statisztikából…
Nem célom szidni az egyetemi képzést, tény, hogy nem tanítanak elég technikát és technológiát, és túl sok a hülye elmélet, de rengeteg technológia van a piacon, az, hogy ezeket nem tanítják annyira engem nem érdekel – általában, ha elkerülsz egy normális céghez kapsz képzést, ha kevésbé normálishoz, ott a Google és a Stackoverflow, meg talán mentor is akad, de nagy valószínűséggel lesz segítőkész kolléga vagy legalább olyan, aki puszta arcolásból hajlandó elmagyarázni dolgokat, hogy éreztesse veled, milyen kis csírának gondol. (Utóbbival volt dolgom, még sosem dolgoztam XSLT-vel, ő leült mellém, tartott egy két órás magyarázatot, amiből 10 perc volt igazán hasznos és releváns, aztán adott egy feladatot, amiről azt hitte, hogy két napig elleszek vele, és aztán sírva kérek segítséget. Miután két óra múlva megoldottam a feladatot, méghozzá egy olyan logikával, amire ő nem is gondolt, de hatékonyabb volt, mint az ő megoldása, elnyertem őszinte és örök gyűlöletét. :))
Spórolás van gyerekek…
Rengeteg dolog van, amit azóta nem használtam mióta befejeztem az egyetemet, például egyszer sem deriváltam, integráltam és valószínűségszámítást is csak annak a meghatározására alkalmaztam, hogy „mennyi a valószínűsége annak, hogy csúszik a projekt és az ügyfél kurva dühös lesz” (100%). Statisztikákat kellett készítenem egy időben mindennap – <irónia>az életem legszebb időszaka volt</irónia>, viszont azt józan paraszti ésszel és némi excel tudással egy manager is meg tudta volna csinálni.
Ha a programozás oldalát nézzük az egyetemi oktatásnak, egyértelműen nem ott tanultam meg programozni, de az, hogy tanítottak adatszerkezeteket és algoritmusokat meglepően hasznosnak bizonyult az első állásinterjúimon, amikor a bináris fákról kellett mesélnem utána pedig a hashtáblákról és rendező algoritmust kellett írnom (egyébként mostanság állást kerestem, ezeket ismételten kérdezték) és az egykori beadandók logikai felépítése azért visszaköszön az egyszerűbb feladatokban.
Akkor mi is hiányzik nekem?
1. Az egyetem nem tanít meg csoportban dolgozni. A beadandóknál be voltunk fenyítve, hogy akit plágiumon érnek az bukik, tehát ha lemásolod más kódját, akkor máris csengetheted a bukott kreditért a pénzt, tehát emiatt nem igazán ültél le másokkal egy jó kis pair programmingra, nehogy megbukjatok. Egy cégnél, valós projektnél ezzel szemben mi van? Orrba-szájba guglizol és másolgatod a kódot ide-oda, mert az számít, hogy valahogy működjön, nem az, hogy ki az eredeti szerző – ez csak abban az esetben fontos, ha a sikerült kinyírni a productiont, de akkor nagyon. Előfordul, hogy mégis van csoportprojekt, de ha nincs szerencséd, olyanokkal kerülsz össze, akiket a félévben többet nem látsz, és a csoportprojekt a te magánszámod lesz, mert az oktató nagy ívben leszarja, hogy a kis társaid eltűntek. Amikor én először céghez kerültem az volt a legnehezebb, hogy csapatban kellett dolgoznom, amúgy se vagyok egy igazi csapatjátékos és egyetem alatt egyszer voltam igazi csapatban, akkor svájciakkal és oroszokkal dolgoztunk együtt, katasztrofális élmény volt, de jó bevezető volt az indiaikhoz/kínaiakhoz.
2. Az egyetem nem tanít meg arra, hogy igényes legyél a munkádra. Bármilyen kódot, amit egyetem alatt írtam vagy csak az eredményét elemezték ki algoritmusok vagy csak a működését ellenőrizte a tanár és a forrásfájlokba nem igazán nézett bele senki. Amikor először review-zták a kódom, nagyjából csak az egészet kellett újraírnom, valahol személyes sértésnek is vettem, mert olyan volt, mintha az édesgyermekemre mondták volna, hogy egy nagyon rusnya víziló. Most már elismerem, hogy tényleg egy hányás volt az egész, és emiatt tényleg próbálok szépen kódolni és folyamatosan refaktorálni, persze ésszerű keretek között. Még mindig hiszek a minőségi, olvasható kódban, bár láttam olyanokat, hogy üvöltve kértem, hogy inkább vasszűzbe ültessenek, és zárják rám az ajtót lehetőség lassan, hogy minél jobban fájjon. Mármint érthető, hogy valamivel sietni kellett, de azért arra csak van idő, hogy a „kód formázása” opcióra rányomjon a drága kolléga, mert akkor nem úgy nézne ki a munkája, mint a Nagykörút hajnali hat órakor. Mindenesetre van ehhez egy kedvenc mondásom: “Always code as if the person who ends up maintaining your code is a violent psychopath who knows where you live.” – Kódolj úgy, mintha a személy aki végül karban tartja a kódod egy pszichopata, aki tudja, hogy hol laksz.
3. Az egyetem nem tanít meg arra, hogy hogyan kezeld az elmebeteg határidőket, a stresszt és az idiótákat. Egyetemen ha megcsúsztál valamivel, mindig ott volt a mágikus dékáni, rektori kérvény, mint mentsvár. Ilyen egy munkahelyen nincs, igaz, hogy jobb esetben a főnöködnek is van főnöke, de ő meg még érdekeltebb abban, hogy az ügyfél felé időben szállítsuk a terméket. Én nagyjából mostanra tanultam meg, hogy ha valaki hülyeséggel jön, azt el kell engedni, sajnálni kell, meg kell paskolni a kis fejét (és nem egy péklapáttal), hogyha tényleg hülye a főnököd és sorba adja a munkákat, akkor rá kell szólni, hogy „hé Főni, a 20. taszkot dobod rám, melyiknek van prioritása, többet már tényleg nem tudok vállalni, mert jövő júniusig elegendő munkám van”. Ettől függetlenül lesznek idióta kollégáid/főnökeid/egyéb managerek, de ha higgadtsággal kezeled a dolgokat és látszólag megőrzöd a középpontod legalább eléred, hogy dühöngve elvonuljanak, és amíg duzzognak, addig is békén hagynak.
Még mi az, amit csak egy igazi munkakörnyezetben tanulhatsz meg, de jó lenne, ha az oktatás felkészítene rá?
Akkor még nem kávéztam, de rekordsebességgel szoktam rá… Főzök is egyet 🙂
Keep calm and drink coffee!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: