Milyen egy jó mentor?

Középhosszú karrierem során voltam mentorált és mentor is – előbbiben egész jó utóbbiban kifejezetten borzalmas teljesítményt nyújtottam. Elfogyasztottam pár mentort – egyesekre jó szívvel gondolok vissza, van akire nagyon sehogy és van olyan is, akit ha meglátnék az utcán sebesen beugranék a legközelebbi kuka mögé… És elkezdeném dobálni szeméttel…

A lényeg a pontos célzás… Csak fájjon…

Amikor egy új munkahelyre, munkakörnyezetbe kerülsz, az lenne a normális, hogy betanítanak – ez természetesen történhet szervezettebb keretek között training sorozattal, személyes mentorálássak, a kettő keverékével… vagy úgy, hogy hozzád vágnak pár manualt, ami már ezer éve nem aktuális, és belecsaptok a lecsóba. Vagy még így sem, azaz tényleg sehogy – ezt az adott szervezet vállalati kultúrája határozza meg, ha létezik ilyesmi.

Az összegzésem az, hogy tulajdonképpen nem beszélhetünk jó vagy rossz mentorrol, az egész annak a függvénye, hogy mennyire működik köztetek az a bizonyos kémia, ami ahhoz kell, hogy egy működőképes tanár-diák kapcsolat alakulhasson ki, azzal együtt, hogy kialakítsátok a kollégák közötti mellérendelt viszonyt is. Ez utóbbi nagyon fontos, attól, hogy a mentorod, nem válik automatikusan a főnököddé és ez főleg érdekes akkor, amikor már nem fuldoklóként kapálódzol a rendszerben – attól, hogy valaki száz éve a cégnél van és ő tanított be téged, az még nem jogosítja fel arra, hogy akármikor beleugasson a munkádba és a főnököd/projektvezetőd/stb helyett adjon utasításokat.

Amilyen mentorokkal sikerült találkoznom:

1. Aki leszarja: na, neki mindegy volt, hogy mit csinálok, igazából, ha rajta múlik, akkor nagyon be sem kell járnom az irodába, csak feltűnt volna másoknak az, hogy nem vagyok ott. Ilyen mentorral, elég nehéz volt az élet, feleslegesnek éreztem magam, tényleg 24/7 azt éreztem, hogy semmi értelme annak, hogy bemegyek és semmit sem csinálok. A megoldás az lett, hogy átkértem magam egy másik csapatba, ahol utána még jól is éreztem magam. Az ok amiért nem érdekli sok dologból fakadhat, itt ebben a konkrét esetben az adott területhez csak ő értett, így nélkülözhetetlen volt a cégnek. Erről a témáról szerintem bővebben egy másik posztban fogok írni.
2. Aki túlságosan leterhelt ahhoz, hogy igazi mentor legyen: adott az expert, óriási tudással, még hajlandósággal is, hogy megossza ezt – csak éppen nincs ideje, mert ha egyszerre véletlenül nem tíz feladaton dolgozik egyszerre, akkor valaki betalálja egy újabbal. Erre az lehetséges megoldás, hogy próbálsz a csapat többi tagjától is tanulni, proaktív lenni, illetve jelezni felé, hátha nyitott az okos ötletekre vagy ha így sem alakul semmi, akkor a közvetlen főnökötök felé, hogy a mentorodnak nincs ideje rád, te meg nagyon nem csinálsz semmit. Ezt persze ügyesen kell tálalni, mert jól és rosszul is elsülhet a dolog, de nálam pont működött és pár apróbb számára már teher felelősségi kört át tudtam venni, amihez nagyon világmegváltó tudás sem kellett.
3. A pöcs: igazából nem volt a mentorom, de mivel négyen voltunk a csapatban, két senior és két újonc (egyik szerény személyem), így mégis kellet hozzá futni segítségért, amit kifejezetten utáltam – és csak akkor tettem meg, ha a főnök kifejezetten erre kért vagy már minden egyéb megoldást kipörgettem. A PÖCS kedvenc időtöltése más munkájának fikázása volt, a saját érdemeinek kiemelésével. Ha az ő munkájában volt hiba, akkor gyakran hangzott el a mondat, hogy gyorsan kellett és a fos kódjaira is ez volt a mentség. Megjegyzem az én munkám is gyorsan kellett, mégis mindent megtettem azért, hogy legalább olvasható kódot írjak… PÖCS nem tűrt ellentmondást, neked nem lehetett véleményed, felesleges volt vitába szállni vele, mert csak az lehetett jó, amit ő mond. Egyszer igazad kellett adnia nekem, egy hétig nem is szólt hozzám. Emellett hímsoviniszta volt, én meg feltételeztem, hogy kicsi a farka. Igazi, kölcsönös utálat volt a mi kapcsolatunk… <3 A helyzetet végül az oldotta meg, hogy otthagytam a céget a picsába. Nem csak miatta, de 50%-ban ő volt benne a ludas.
   

   Találó jellemzés… Majdnem olyan találó, mint a szemét, amit az imént vágtam hozzá…

4. A nem létező mentor: ilyen is volt, odakerültem a céghez, elküldték az SVN repot és megmutatták, hogy hogyan kell elindítani az appot. Elég sokat cigánykodtam, szerencsére mindig akadt valaki, akitől tudtam apró információmorzsákat szerezni. Nem a legszerencsésebb helyzet, de jobb, mint amikor egy szar mentorod van, viszont másfél évvel később is komoly tudásbeli hibák jöttek elő, ami egy normális tutorkodással elkerülhető lett volna.
5. Aki komolyan veszi, hogy téged be kell tanítani: velük szuper az együttműködés, ha van mögöttük tudás is (mondjuk olyannal még nem találkoztam, akinek nem volt ez meg, de létezhet), van aki kicsit átmegy tanítóbácsiba/nénibe, de leborulok az ilyen ember előtt.

A mostani munkahelyemen már voltam egyszer, most teljesen más részlegre jöttem vissza. Kaptam mentort, aki kint van Lengyelországban. Számomra ő a tökéletes, meghagyja az önállóságom, nem szól bele a munkámba, tanácsot ad, tényleg bármikor fordulatok hozzá és ő is keres, ha van valami híre van. Én nem félek kérdezni, ő ezt értékeli a legjobban. A célja megegyezik az enyémmel: amikor a trainingeket tartotta az volt számára a lényeg, hogy minél hamarabb önállóan tudjak dolgozni. Az már a plusz, hogy a mentorom szintén nő. 🙂

Ebben a kis írásban sikeresen összefoglaltam, hogy én milyen mentorokkal találkoztam, de véleményem szerint nincs jó vagy rossz mentor – vagy együtt tudtok működni vagy nem – mindenkinek meglesznek a saját idiótaságai, amikhez bizonyos fokig alkalmazodni kell vagy legalábbis rá kell hagyni az illetőre. Van akinek kicsit jobban kell fogni a kezet, van aki kicsit jobban apáskodik/anyáskodik, mint szeretnéd, de már félreraktátok az egótok jó részét és a cél mindkettőtök részéről az, hogy mihamarabb GDP-t tudj termelni, az már fél siker.

Le kell szoknom a kávéról, szóval csak simán love &peace!