Mielőtt elkezdeném az önmagam sajnáltatását, bár mostanság tényleg próbálom a pozitív felfogást a fejembe verni, pár dolgot szeretnék írni arról, hogy mi is ez az állapot. A különböző fórumokon az inzulinrezisztenciát (röviden IR) a kettes típusú diabétesz előszobájának tekintik – nem véletlenül. IR esetén sérül a szervezet cukor-anyagcseréje, ami azt jelenti, hogy a sejtek inzulin jelenlétében kevesebb glükózt képesek felvenni. Ahhoz, hogy a sejtek ne éhezzenek, a szervezetnek meg kell növelni a termelt inzulin mennyiségét, ami hosszú távon azzal jár, hogy a hasnyálmirigy kipurcan, azaz nem lesz képes több inzulin előállítására, tehát végső soron kialakul a kettes típusú diabétesz. Röviden és tömören ez a történet. A jó hír az, hogy az IR megfelelő diétával és sporttal karban tartható, a rossz hír az, hogy ezt az embernek élete végéig tartania kell, ha nem akar egyéb komplikációkat.
Az IR diéta abból áll, hogy korlátozni kell a napi szénhidrát-bevitelt, ami normál esetben 160 gramm, de pl nekem elvileg 140 gramm lenne az adagom. Emellett fokozottan ügyelni kell arra, hogy összetett, lassan felszívódó szénhidrátból vigyük be ezt. Ezt minden nap. Bűnözés nélkül. Nincs csoki, cukorka, semmi jó dolog.
Mi a közös a BKK-s járműben és bennem?
Hivatalosan három hónapja vagyok inzulinrezisztens, előtte nagyjából egy éve sejtettük, gyakorlatban pedig, ha visszagondolok a saját múltamra, valószínűleg kamaszkorom végén vagy a 20-as éveim elején kezdődhetett el. Az biztos, hogy a hangulatingadozások egyetem közepe alatt váltak feltűnővé számomra is, illetve a szédüléses rohamaim nagyjából 6 éve kezdődhettek. Mivel változó gyakorisággal fordultak elő és nyáron inkább jellemzőek voltak, mint télen, ezért gyakran a melegre fogtam őket. Egyedüli biztos támpont egy 2014-es rutin vérvizsgálat, amikor az akkori munkahelyemen vért vettek az éves munkaalkalmassági alatt. Aznap elfelejtettem, hogy lesz ilyen és reggeliztem. Az asszisztens csak legyintett és annyit mondott, hogy max a vércukrom lesz kicsit magas, de ehhez képest az evés és a vérvétel között 2 óra telt el és 3,6 mmol/l-es volt a vércukrom. Ez amúgy alacsony, de én akkor azon örvendeztem, hogy nem vagyok vashiányos. Kicsit gyanús volt, de nem mentem utána, pedig lehet ez nagyon sok későbbi szenvedéstől megmentett volna.
Közben próbáltam volna fogyni, baszogattak is vele, de még a legszigorúbb diéta mellett sem sikerült igazi eredményt elérnem, ezért ezeket fel is adtam hamar sikerélmény hiányában, másrészt pedig hosszú távon nem bírtam ki, hogy ne egyek cukrot. Bármilyen cukrot. Az IR-ről érdemes tudni, hogy egy fontos tünete lehet az állandó, csillapíthatatlan éhségérzet. Nem számít, hogy nem üres a poci, a sejtek éheznek, mert nem tudják felvenni a működésükhöz szükséges cukrot. A szervezet pánik üzemmódra kapcsol, éhséget jelez, pedig nem is vagy az, de eszel, mert a roham kibírhatatlan. A plusz bevitt szénhidrát megnöveli a vércukorszintet, ami miatt beindul az inzulintermelés, nő az inzulinszint, a sejtek végre megkapják, amit akarnak, de közben egyre rezisztensebbé válnak az inzulinra. Jó kis öngerjesztő folyamat ez, amit csak akkor van esélyed irányítani, ha tudod, hogy mi a baj, de akkor is félelmetes önkontroll kell ahhoz, hogy megáld, hogy ne egyél valamit. Meg gyógyszerek, amik elnyomják az állandó éhségérzetet.
Nem akarod megnyomni a piros gombot…
Számomra 2017-ben eljött a mélypont. Lelkileg összeomlottam, utáltam a munkám, a munkahelyem, majdnem feladtam a hobbim, mert sorozatos kudarcok értek, gyűlöltem a testem, folyamatosan rosszulléteim voltak, közben állandóan kínzott az éhség és semmilyen motivációm nem maradt, hogy élni akarjak. A nagyfokú önsajnáltatás és siránkozás mellett azért pislákolt még bennem az akaraterő pici szikrája, amit a kevés megmaradt barátom tartott életben. Ekkor mentem el az orvoshoz, hogy valami mondvacsinált okkal írjon ki egy hét szabadságra. Megjegyeztem neki a rosszulléteket, mire mondta, hogy próbáljuk ki a 160 grammos diétát. Akkortájt egy kis cégnél dolgoztam és a mellettem ülő lány inzulinrezisztens volt, egy igaz barátom szintén, ami arra ösztönzött végül, hogy utána olvassak a dolognak. A sokk akkor jött, amikor rájöttem, hogy a tünetek egy része passzol, azonban terheléses vizsgálatra csak jóval később mentem el, abban az évben októberben, egy komolyabb rosszullét után. Akkor konkrétan a munkahelyem mosdójában sírtam és vártam a halált, mert nem tudtam, hogy mit tegyek. Azt hiszem, azért vártam olyan sokáig, mert féltem az igazságtól. A terheléses cukorvizsgálat során 70 gramm glükózt tartalmazó szirupot kell bepuszilnod éhgyomorra. Én először az ízvilág miatt lettem rosszul, aztán jött az igazi rosszullét. Azt hittem, hogy ezt nem élem túl, lefektettek, de azt se tudtam igazán, hogy hol vagyok. Nem bírtam beszélni, arra emlékszem, hogy próbáltam mondani, hogy rosszul vagyok, de nem ment, közben sírtam. Az ápolók annyit mondtak, hogy nagyon fehér vagyok és inkább feküdjek, ne keljek fel. Utána bementem dolgozni, de jobb volt úgy, mert bent is rosszul lettem és a srác, aki szemben ült segített.
Az eredményt még aznap megkaptam – a sok cukor levágta a vércukorszintem, azaz nagyon durva hipoglikémiás rohamom volt, azonban az inzulinszintem is alacsony maradt, mint később kiderült, azt a kiértékelést valószínűleg elronthatták. Akkor fogtam fel, hogy sok ilyen rohamom volt már korábban is, főleg bulik után, ahol tortát ettünk és alkoholt ittunk rá (utóbbinak alapból van egy olyan hatása, hogy leviszi a vércukorszintet). Beismerem előtte nem tartottam a legszigorúbban a diétát, főleg, hogy az én életem tejcukor- és (talán) gluténérzékenység is nehezíti, amivel a szénhidrátszegény életmód már szinte összeegyeztethetetlen vagy legalábbis méregdrága és sok időt kell ráfordítani ahhoz, hogy hatékony és működőképes legyen.
Jelenleg életmódszerűen ismerkedek, randizok és bevallom valahol borzalmasan rosszul érint, amikor egy felnőtt férfi azt mondja, hogy ő képtelen lenne lemondani a cukorról, édességről vagy bármilyen élelmiszerről. Amikor még azt hittem, hogy egészséges vagyok, akkor sem mondtam ilyet senkinek. aki küzdött valamilyen szarsággal, mert úgy véltem, hogy egy embernek ilyen kommentek nélkül is nehéz megküzdeni egy ilyen állapottal. Igen, nehéz lemondani a jó és finom dolgokról, de amikor úgy felpuffad a hasad, hogy ordítanál, mert annyira fáj, amikor a padlóról nyalnak fel vagy a villamosmegállóban ülsz és zokogsz, mert annyira szarul vagy, hogy már segítséget sem bírsz kérni és úgy érzed, hogy a halált várod, akkor az a cukorka, az a sütike, csokika máris nem válik olyan csábítóvá. Én például kidobtam vagy elosztogattam mindent, ami cukor és/vagy gluténtartalmú volt, mert az egy nagy segítség, ha nincs a közeledben ilyesmi, főleg az átállás szakaszában.
Nagyon nehéz egy éven vagyok túl és büszke vagyok magamra, hogy erős voltam, végigcsináltam, pedig ez még csak a kezdet nekem is. Ahogy tudom, tartom a diétát, szedem a gyógyszert. Még mindig vannak durva hangulatingadozások, de már jobban tudom őket kezelni – így is nehéz, sőt valószínűleg sosem lesz könnyű, de stabilabb cukorszinttel egyszerűbb uralni ezeket. Önbizalmam még semmi és fogalmam sincs, hogy mikor sikerül felépíteni valamit, amit önszeretetnek lehet nevezni. Komolyabb roham utoljára akkor volt, amikor elkezdtem szedni a gyógyszert, de meg sem közelítette a régi, diéta előtti állapotokat. A következő lépés az, hogy több sport kéne, lehetőleg súlyzós edzések, de majd szépen bevezetem ezeket is. Átlag hetente egyszer beeszek valamit, amitől hasfájásom, hasmenésem van két-három napig úgy, hogy mindig nézem vagy kérdezem, hogy mi van az ételben/italban. Meg sem tudom mondani, hogy hányszor néztek már le vagy hülyének, hazudtak a képembe az összetevőkről vagy szarták le a dolgot, amivel nekem fájdalmas órákat/napokat okoztak.
Mindezt összegezve jóval előrébb vagyok, mint egy éve. Jobban vagyok, mint egy éve. Egy éve ilyenkor munkanélküli segélyen voltam, épp megemelték az albérletem árát, egy rakat kérdés volt a fejemben és csak úgy letiltott a srác Facebookon, akivel randiztam – persze nem tudom, hogy miért. Most van munkám, saját lakásom, van egy cicám, egy rakat kérdés van a fejemben és kurvára elegem van abból, hogy egy normális randi alig jön össze, ahol a srác nem unalmas és/vagy nem az az egyetlen célja, hogy minél gyorsabban megfektessen, aztán lépjen a picsába. Már azt érzem, hogy nincs szükségem arra, hogy erősebb legyek mégis az élet sorozatosan lerakja elém az egyre durvább próbatételeket. Valószínűleg training valami elég nagy szarra, de inkább erre próbálok nem is gondolni. Elég sok XP-m van már túlélésből és probléma megoldásból, szeretném most már békés, nyugis életből gyűjteni, de úgy tűnik erre az életre nekem nem ezt szánták… <comment>sírva röhögős emoticon inserted here</comment>
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: