Mostanában elgondolkodtam azon, hogy hogyan is alakulnak ki az elvárásaink saját magunkkal és a környezetünkkel szemben. Én nem tagadom, hogy nekem mindkét oldalon elég magas a léc, aztán amikor nem felelek meg a saját elvárásaimnak, akkor persze marom magam. Egyrészt tudom, hogy a saját boldogságom érdekében el kell engednem a perfekcionizmusom és elfogadni, hogy “jó lesz az úgy, maradhat”, úgy mint ahogy a kurva kőműves teszi, amikor 90 fok helyett 120 fokos a fal, illetve, el kell engednem azt, hogy a kompromisszumok megkötése csökkenteni fogja a minőséget – ami azért engem nagyon zavar és nagyon nem tesz boldoggá. Magyarul nekem nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy meglegyen az a lúd, és el is érje a kövérség előre definiált határértékét.
Ez meg itt egy kacsa…
A túlzott tökélyre törekvés, az önmagammal szembeni kompromisszumképesség teljes hiánya és a túl magas követelményrendszer felállítása gyerekkoromból jön, honnan máshonnan természetesen. Ez most lehet furán hangzik, de szerintem engem felnőttkoromig nem nagyon dicsértek meg épp ezért totál lesokkol, ha pozitív véleményt hallok magamról, ellenben kritizáltak annyira, hogy féljek még a jogos, tényleg építő szándékú kritikától és ne támadásként fogjam fel. Mármint nekem óriási erőfeszítés az, hogy ha valaki mond valami olyat, ami ellentétes azzal, ahogy én akarom csinálni, azt ne támadásként fogjam fel és ne oltsam le az illetőt azért, mert beleszól a dolgomba, mert “miköze hozzá”. A legtöbb ilyen mód sérült ember számára a probléma forrása alapvetően a szülőkhöz fűződő viszonya. Mondjuk ezt sok mindenre el lehet mondani, ezt a kártyát szerencsére bármikor el lehet sütni. Nálam ebben az esetben leginkább az apai oldal volt a döntő. Apám számára sosem voltam elég jó, hiába tepertem mint az állat. Jól tanultam, annyira, hogy féltem 4-est hazavinni a suliból. Igen, azt a jegyet, ami az 5-ös után a legjobb, nem véletlenül nevezik JÓnak. Ilyenkor azért otthon elhangzott utalásként, hogy többet vártak (“Hülye vagy.”). Ha véletlenül eltörtem, elhagytam, elfelejtettem valamit, akkor rögtön ügyetlen, béna meg hülye lettem. A mai cinikus szókimondó természetem lehet ennek a következménye vagy csak ezek ráerősítettek, de tény, hogy amikor kezdett kinyílni a csipám, előtérbe került a természetem nem szép éne – a házat kurva hangos veszekedés zaja töltötte be, ami közben olyanokat vágtunk egymást fejéhez, amit utólag megbántunk.
Leszámítva azt, hogy a lófaszt bántam meg… (lófaszt kirakni ide kicsit durva lenne…)
Egyrészt nyilván utáltam a helyzetet, azonban, szerettem volna hallani és a mai napig vágyom rá, hogy egyszer a kibaszott kurva életben azt mondja, hogy büszke rám. Ez lehetett a motivációm, amikor tiniként felállítottam a felnőtt énemnek támasztott elvárásokat, azaz nekem sikeres karrier kell, lehetőleg saját cég, ház, férj, gyerek(ek), kutya, cica, emellett jól is nézzek ki és mindez 30 éves koromra, mert egy nőnek már harminc alatt férjhez kell menni és már gyerek is kell. Ezt amúgy elég sok ismerősöm hozza is én meg irigykedek az esküvői képek és a cuki gyerekképek láttán, szóval csakazért sem kapnak like-ot. De majd fogok én kárörvendeni, amikor megy a mocskolódás a válás miatt…
Muhaha
30 éves vagyok és van egy macskám. Ez 7-ből 1. A többi elvárásom meg elengedtem, főleg a kutya dolgot, mert a faszom fog korán felkelni, sétáltatni, kutyaiskolába járni és főleg más kutyásokkal beszélgetni, hogy én mit csinálok rosszul gazdiként. Randizásból megbuktam csillagos egyessel. Aztán belegondoltam abba is, hogy akarok én kertek gondozni? Hát a kaktuszt is kinyírtam meg a fikuszt is. Könnyedén. Hát hogy lehet kinyírni egy fikuszt? A legmostohább körülmények között is életben marad, nálam meg megdöglött, mint a production szerver, amikor kitesszük élesbe a tökéletesen letesztelt szoftvert. Költséges ám havonta cserélni a kórókat, hogy legyen valami zöld is a lakásban, ezért szerzek majd be az IKEA-ban műanyagot, oszt jó lesz az. Maradt a kocsi, az elvárások közül, ami drága muri, de jól jön, csak kéne egy jogsi. Azt megtartom a következő 10 éves tervben. Szóval javítottam az arányomon 2/1-re ami 50%-os siker, azt már felfelé kerekítjük és 100%-ot kapunk. => KOMPROMISSZUM!!!
Elég sok dolgot elengedtem augusztusban, sorsdöntő hónap volt. Volt amit azért, mert megértettem, hogy igazából nem is akarom és volt olyan is amit azért, mert nekem nem is lehet. Én tudtam azt, hogy senkinek, sem államnak, sem embernek, sem egyháznak nincs joga belemászni az én életembe, az én testembe és beleszólni az én döntéseimbe, de csak igazán most értettem meg, hogy mit is jelent mindez. Amikor basztatnak azzal, hogy nincs senkim, de ha nem láttuk meg kölcsönösen valakivel azt egymásban, hogy igen, vele meg akarom próbálni a hülyeségeivel vagy annak ellenére, akkor most mit csináljak? Hányjak színeset, vagy cigánykereket, ha nem sikerül ilyennel találkoznom? Nem teljesítem be a női princípiumot? Fogy a magyar? Igen, én nem potyogtattam ki magamból egy pulyát sem, de ettől kevesebb lennék? Keményen dolgozom, fizetik utánam az adót, a járulékokat, nem akarok jelenleg kimenni külföldre dolgozni. Nem segílyen élek és nem élősködöm senki nyakán. (Mondjuk az előbbire volt példa, kuncsorogtam én a munkaügyiben egyszer, azt elismerem, de ha Gazsinak lehet, akkor nekem is.)
Az élettel és önmagunkkal kapcsolatos elvárásainkat véleményem szerint a külső környezetünk hatására alakítjuk ki, mert mi másból tudnák, de ezért, mert a mintának nem tudunk megfelelni vagy nem is akarunk, nem kell önmagunkat hibáztatni, csak az elváráson változtatni. Persze, amikor a főnökünk várja el, hogy határidőre fejezzünk be valamit az más tészta. Vannak reális elvárások, amit azért tényleg jó, ha követünk, például az, hogy fürödjünk olyan rendszerességgel, hogy ne legyünk büdösek, de ne azért legyünk ügyvédek, mert a családban mindenki azt várja el, amikor mi, kertet szeretnénk gondozni vagy villanyt szerelni.
Ugyanitt villanyszerelőt keresek.
Nem szabad attól félni, hogy túl későn változtatunk, mert még mindig jobb, mint sosem változtatni. Szerintem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: