Szerintem az aki ismer egy kicsit is vagy csak rendszeresen olvassa a blogot már rájöhetett arra, hogy nem vagyok egy túlzottan, pozitív, cukormázasan életvidám személy, akiről feltételezed, hogy minden pillanatban táncra perdül és rázendít egy musicalslágerre, de legalább nem röhögök hülyén, nem úgy mint az a csaj pár sorral arrébb, aki biztos, hogy cuki és aranyos, de ha nevet, akkor én bizony felnyomom a hangerőt maxra, de még így is hallom. Szerencsére ő – velem ellentétben – életvidám, tehát ez egy naponta gyakran ismétlődő művelet, nagy bánatomra.
Amikor életmód javítást célzó tanácsadó videókat nézek, blogokat olvasok a témában vagy csak filozófikus énnel megáldott ismerőseimet hallgatom végig, elhangzik a pozitív gondolkodás fontossága, egy olyan erény, amivel én nem rendelkezem, egy olyan skill, ami nem fog a közeljövőben bekerülni a cv-mbe. Nem úgy, mint a lapraszerelt bútor összerakása, illetve hazánk bútorboltjainak ismerete. Legvégül, mikor rájönnek arra, hogy a pesszimizmus olyan falába ütköznek nálam, ami képes lenne Westerostól távol tartai a Másokat, csak azt közlik velem, hogy egyedül az én hibám a saját boldogságom hiánya, mert nem tudok pozitívan gondolkodni és önmagam szeretni. Megjegyzem, így neki esni egy lelkibeteg embernek a legnagyobb hülyeség, amit akárki tehet, mert segíteni nem segít, viszont a maradék kapaszkodókat is elveheti, aminek segítségével ki lehetne mászni az egyént ellepő mocsár- és szartenger aljáról.
Anikó – középen – egy vidámabb napján
Nemrégiben volt egy pánikrohamom. A körülményeket nem részletezem, azonban azt el tudom mondani, hogy borzalmasan sokkoló volt és azóta sem igazán térek magamhoz belőle. Rosszabb volt, mint egy váratlan vércukorszint-lelesés, de annyi közös van a kettőben, hogy megvan a kontrollvesztés érzése. Amikor a cukrod esik le, akkor egy bizonyos pont után tehetetlen vagy és csendes belenyugvással várod a halált, de ilyen esetben, ha valakinek van esze vagy le tudod kommunikálni, hogy neked cukorra van szükséged, akkor viszonylag olcsón meg tudod úszni a rohamot. A pánikrohamnál ez nincs, ott, ha tényleg akarom, igazán, őszintén akarom, meg tudtam volna állítani, meg tudtam volna győzni magam, hogy csak a szervezetem túlreagálja a helyzetet és igazából nincs veszélyben az életem és nincs gond.
A rohamot én nem akartam megállítani.
Az utóbbi pár hónap nehezebb volt számomra, mint bármi az elmúlt években és velem nem bánt a legkesztyűsebb kézzel az élet eddig sem. Amit a legnehezebben nyelek le, hogy az alapjaiban átalakított életmódom ellenére is úgy tiltakozik a testem a súlyvesztés ellen, mint a macskám a kajája elvétele ellen, tehát rettenetesen. A pánikrohamot megelőző hetekben, növelték a meforal dózist a duplájára. Most kifejezetten kaotikus az életem, így, bár a szénhidrátbevitelre próbáltam figyelni, de szétcsúszott az étrend és gyakran elfelejtettem bevenni a gyógyszert étkezés közben, volt, hogy órákkal később szedtem be. Nulla rendszer sem volt az életemben. Mint tudjuk, a női hormonrendszer törékeny és ha még rendben is van ez egy nőnél, akkor is lehetnek durvább hangulatingadozások, ami egy felborult hormonrendszerű nőnél katasztrofális is lehet. Nem, én nem üvöltözöm ok nélkül az emberekkel, vagy legalábbis törekszem rá. Én olyan mély depresszióba süllyedek, hogy tényleg szedjen ki onnan, akinek két anyja van és ez a pánikroham előtt már olyan két-három hete tarhatott, kisebb-nagyobb hullámokban pedig hónapok óta. Annyira depressziós voltam, hogy végül az étvágyam is elvesztettem, ami egy IR-esnél, de főleg nálam, aki tényleg képes bármit és bármikor felzabálni, ha olyanja van, nagyon komoly teljesítmény. Csak pakoltam magamra a stresszt, a negatív gondolatokat, a belső fájdalmat, az önbizalmam minden látható szint alá süllyedt. Eddig sem titkoltam, hogy azt érzem, hogy életem minden területén kudarcot vallottam (kivéve a cicát). Én 30 évesen családot szerettem volna, annak ellenére, hogy rettegek attól, hogy egyrészt a gyerekem örökli az én korábbi betegségem másrészt attól, hogy borzalmas anya leszek. Szerencsére a természet megoldotta meddőséggel. Most hagyjuk azokat az érveket, hogy vannak termékenységi kezelések – elég komoly orvosi előéletemben van már ahhoz, hogy ilyenekbe ne menjek bele. A szemműtétet is évekig szerettem volna, aztán idén vágok bele végre és az első cukorterhelést is fél évig halogattam, egészen addig, ameddig már nagy volt a baj.
Az életem egy képben összefoglalva jelen pillanatban
Szóval visszatérve a pozitív gondolkodáshoz, azok, akik azt mondják nekem, hogy az én hibám, azok kicsit belegondolhatnának az én helyzetembe is, azaz, hogy miért is nem könnyű feladat ez nekem. Nem a kifogáskat keresem, de egyrészt, nálam nem ez a hozott minta, és a hozott mintákat nagyon nehéz felülírni, rendkívül tudatos munka kell hozzá, akkor is miután felismerted őket. Másrészt, véleményem szerint úgy könnyebb pozitívan gondolkozni, ha olyan ingerek történnek veled, amelyeknel az inger.joDologArany > 50, tehát nem kell keresni a jót az adott történésben ott és akkor, valamit nem fél évvel később döbbensz rá, hogy az és ott mennyire kurva jó volt neked, hogy a pofádba dobtak öt kiló trágyát. A pozitív gondolkodás valahol ott kezdődik, hogy ez a joDologArany küszöbindex valahol lentebb van. Számomra az a teljesítmény, ha valakinél ez joDologArany >= 0 és van ilyen ember. Nálam ez a változó valahol 80 és 90 között van érzésre, mivel én teljesítményorientált vagyok, perfekcionista lvl 99 megfelelési kényszerrel. Harmadrészt, meg ott amikor ugrál a vércukrod, az inzulinod, fáj a hasad a kajától, mert volt benne valami, amire érzékeny vagy, pluszba nő egy pattanás pont a műtött füled maradékára, amit elkaparsz, mert viszket és utána vérzik mint az állat, például ott állsz egy kibaszott koszos hely mosdójában és próbálod elállítani a vérzést, légy vidám és pozitív. Tudjátok mit, kapjátok be a pozitív gondolataitokat, de mélytorkosan.
De én harcos vagyok.
Az anyázást félretéve, pozitív gondolatos társaim vagy már túl vannak a saját szarjukon, de azt nem osztják meg, hogy mi segített nekik vagy annyira sosem voltak mélyen benne. Az, hogy csak pusztán megtanultad elfogadni magad, szép és jó, de hogyan tanultad meg. Mit tettél érte? Spontán jött egy nap, amikor ültél a budin, szartál és nem volt nálad könyv vagy telefon? Másrészt, azért azt én is belátom, meg szerintem bárki, hogy egy nagyon nagy káoszkirálynő vagyok, tehát ha nincs körülöttem mocsártenger, szar és pusztulás, akkor csinálok magamnak egyet-kettőt. Ez megjegyzem egy olyan képesség, amit beírhatok a cvmbe és azért keveseknél ennyire kidolgozott. Ahogy az önsajnálat is az, de az olyan, mint másoknak a kokó, jónak nem jó, de legalább addikciót okoz.
Szóval összefoglalva, igen nekem a mintát kell átírnom és fel kell dolgoznom sok mindent, ami eddig megragadt a queue-ban és deadlockban ott ragadt. Szebb napjaimban dolgozom rajta. A pánikroham sokat segített, mert egy rakat dolgot kiengedtem, elengedtem, például a hajmosást is, mert azóta még arra se vettem rá magam (phuj). Ettől még nem szeretnék újabb rohamot, mert amúgy kurvára nem vicces az, amikor bőgve kapkodsz a levegő után és majdnem elájulsz közben, miközben tompán eljut tőled a túlvilág zaja, hogy nem kéne hisztériázni.
Szóval most asszem megyek hajat mosni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: