Nemrégiben elvesztettem egy barátom. Na nem kell a legrosszabbra gondolni, csak véget ért egy számomra fontos barátság, amit úgy tudtam meg, hogy kirúgtak az ún, “Barát” Messenger csoportból. Szerintem más végigbőgte volna a napot. Én ezt nem tettem, csendes, vagy legalábbis nem annyira hangos fájdalommal tudomásul vettem és más barátoknál kerestem vigaszt. A tanács, engedd el. Jó tanács, csak nem épp egyszerű betartani. Most éppen a dühöngés szakasznál tartok. Tudtátok, hogy a Messengernek van olyan funkciója, hogy ignore? Ők látnak téged, tudnak üzenetet küldeni, csak éppen én azt soha a büdös életben nem kapom meg többet. Jó ez nekem? Persze, hogy nem, de mivel én esélyt se kaptam, hogy a saját verzióm elmondjam a történetnek az én szempontomból, ami után rekonstruálható lett volna a teljes történet, így úgy vagyok vele, hogy basszák meg. Életemben először nem érzek bűntudatot, nem érzem bűnösnek vagy hibásnak magam, ami nálam nagy szó, hiszen néha egy rossz gondolatmenetemért is hónapokig marom van. Engedd el. El fogom.
(Megvan az, amikor az oviban a pajtid az ordítja, hogy nem vagy többet a barátom és homokot töm a szádba, utána meg szent a béke és kakaóztok? Néha azt kívánom, hogy bárcsak így lehetne intézni a dolgokat.)
Egyszer volt egy barátom. Nálam tárolta a cuccait. Amikor költöztem, akkor szóltam neki, hogy ugorjon el értük, mert nem tudom tovább tárolni. Lemondta, mondta, hogy baj van. Bekajáltam. Feladtam neki postán a dolgait a költözés utáni héten, majd beleszakadtam, abba, hogy elcipeljem. Saját költségen, mert jószívű barom voltam. Azon a héten összefutottam a plázában vele és bennem ott valami akkor meghalt. Engedd el. El fogom.
Tesómmal szarságon összemarakodtunk. Hiányzik. Azóta nem beszél velem. Engedd el. El fogom.
Szóval a terv az, hogy Disney hercegnő leszek, építek magamnak egy kastélyt jégből és hóból, majd dalra fakadok. Aki ezután velem marad, az tényleg szeret vagy van valami elég komoly perverziója.
Én ezekért az emberekért úgy tudnék küzdeni, ha ők is akarnák, de értem ki fog? Miért van az, hogy az első pillanatban, hogy teszek – néha akaratlanul – magamért valamit, kérek egy dolgot, ami nekem fontos vagy éppen csak feladja a testem-lelkem a harcot és összeomlik, akkor kihullanak mellőlem azok, akiket szeretek? Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne rájuk, a támogatásukra, szeretükre vágyom, arra az érzésre, hogy nem vagyok egyedül a depresszió elleni harcban. Én elfogadom, hogy akkor és ott nekik is vannak prioritásaik és fontos pillanataik, de miért tiszteljem a te fontos pillanataid, mély érzéseid, ha te egy pillanatra sem tiszteleted az én vágyaim és érzéseim, sem azt, hogy nekem mi fontos. Lehet ellentmond a kettő egymásnak, miért is ne? De konfliktust érett felnőtt módjára is lehet kezelni, nem? Egyedül én hiába gondolok bele egy másik helyzetébe, ha a másik látszólag telibefossa azt, hogy mi van velem. DE miért is vannak ilyen idióta kérdéseim, amikor a macskám éppen éhenhal?
Amúgy az alutasakos tálkája tele van, de nevermind…
Engedd el. Ez a bűvös dolog az, amit próbálok gyakorolni, de a rutinnal együtt egyre nehezebb és kimerítőbb valójában tenni érte, miközben muszáj. Amikor megvettem a jegyet augusztus elején Londonba, nem gondoltam volna, hogy ez az út a megváltást jelenti majd számomra. Három napig alig szólt hozzám valaki és ennél jobb érzés nincs is a világon. Mostanság, szabályosan vágyom a csendre és az egyedüllétre és áldás, amikor megadatik. A pánikroham óta elég sok mindent megteszek a saját magam védelmében, mert egyszerűen nem akarok ismét rohamot. Amikor kiutaztam, a karámban egy asszony veszekedett a nevelt lányával. Már a hangnemtől éreztem, hogy ez NEKEM nem oké, elkezdett gyorsulni a légzésem és éreztem, hogy a fülemben lüktet a vér. Remegtem. Ugyanazt éreztem, mint a pánikrohamnál. Rájuk szóltam. Annyira nem vágom, hogy mit mondtak, de lecsendesedtek. Engedd el.
Nyalogatom a sebeim. Blogot írok. Próbálom lekötni magam ezzel-azzal. Új dolgokat próbálok ki, új helyekre megyek el. Töröltem a Tinder profilom. Lemondtam, arról, hogy engem szerethet bárki is, legalábbis egy jó időre, mert senki sem akarna egy kimerült, lelki sérült, mélyen megbántott, sebeit nyalogató emberrel lenni. Én sem. Lehet könnyebb érzés lenne bőgni, de mintha már nem maradtak volna könnyeim sem, csak én és a minden körülvevő mély szomorúság. Ilyen lehet az, amikor meghal egy fontos szeretted, csak éppen nem valakim halt meg, hanem bennem halt meg valami. Egy kis hit az emberiségben, szeretetben és igaz barátságban, ami mindent túlél. Igaz, amerikai drámák? Mindent túlél a lófaszt. Engedd el, majd lesznek új barátaid. Engedd el.
“Sándor életmódvezetési tanácsai” című rovatunkat látták. Sándor okos. Hallgass Sándorra.
Szóval épp elengedek. Könnyebb lenne, ha ezt egyedül tehetném, ha tényleg elbújhatnék valamerre hetekre, hónapokra és amikor készen állnék, kimászhatnék a barlangomból. Természetesen sajnos ezt nem tehetem meg, mert van egy munkám, ahol a kollégáim számítanak rám. Járok táncolni, ahol bad hair versenyt tartunk, ahol mikor kisebb, mikor nagyobb sikerem van. Legközelebb például úgy megyek, hogy már egy hete nem mostam meg a séróm. Eljárogatok jógázni, ami feltölt energiával. Van egy cicám, aki számít arra, hogy adagolom neki a tápot szorgos rabszolga módjára. Vannak emberek, akiknek fontos vagyok és ha nem is mondják ki nyíltan, de aggódnak értem. Akik örülnek annak, hogy az életük része vagyok és tényleg fontos nekik, hogy egy nap tényleg kimásszak ebből a gödörből. Nevezhetjük őket barátoknak, azt hiszem, mert azok.
És vannak azok az emberek, például te, akik rendszeressen olvassák, amit írok. Megszámolni nem tudom, hogy hány pozitív visszajelzést és kedves üzenetet kaptam, mióta elkezdtem arról írni, hogy mi is megy végbe bennem, mennyire küzdök önmagammal, a saját testképemmel, elvárásaimmal, vágyaimmal.
Köszönöm nektek, hogy vagytok és pozitív energiát sugároztok felém. *nyáltenger*
Ölelés, puszi, világbéke.
Szeretet.
(És most beszúrhatnék ide egy cicapuszis képet, de nem teszem. Elég volt ma a cicákból. 🙂 )
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: