Egy évvel ezelőtt olyan két óra körül volt életem egyik legnagyobb hipoglikémiás rohama. Az egy elég emlékezetse, nagy pillanat volt, ahogy az is, hogy rövidesen megműtenek, konkrétan a jövő héten. A bal szemem évek óta rossz, kb csak körvonalakat látok vele. Már évek óta nem romlik, négy éve tervezem már ezt a műtétet, de mégis csak idén nyáron szántam magam rá végre, hogy elmenjek a vizsgálatra, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e ilyesmire. Értelmetlen lenne tagadni, hogy totál be vagyok miatta sózva – aki körülöttem van hallgatja eleget 🙂 Jelen pillanatban az éppen folyamatban lévő projektjeim próbálom lezárni azért, hogy nyugodt lelkiismerettel vágjak neki ennek a vadiúj projektnek. Pont emiatt az utóbbi hetek munka szempontjából nem voltak feszültségmentesek, a normál melóm is jól összejött, mert hát jön az év vége és a plusz projektjeimet is megpróbáltam korábban befejezni, hogy minden ok legyen és legyen időm javítani
A műtétet két ok miatt halogattam. Egyrészt minden mást prioritásban a saját egészségem és jólétem elé helyeztem, másrészt meg próbáltam elkerülni a műtétet, mivel volt egy időszak az életemben, amikor több időt töltöttem kórházakban és orvosi várókban, mint más normális helyeken. Mindenki életében vannak nagy pillanatok – arról feledkezünk el, hogy ezek nem feltétlenül a boldog, életem csodája momentumok. Az én nagy pillanatom az volt, amikor magamhoz tértem a közel három órás életmentő műtétből. Erről sok mindent el lehet mondani, de azt, nem, hogy feltétel nélküli boldogságot éreztem – ha őszinte akarok lenni, akkor azt se tudtam, hogy mi a fasz van körülöttem. Nem tudtam hol vagyok, mi történt velem, hány óra van, mennyi idő telt el azóta, hogy rámrakták a maszkot, ami után beájultam. Csövek lógtak ki belőlem, fáztam, szédültem és rövidesen kiadtam magamból mindent, ami azért is volt teljesítmény, mert egy napja nem ettem és ittam semmit.
Szóval éltem és akármilyen depressziós és kibaszott nehéz is ez az élet most, de ott ez egy nagy pillanat volt. Éltem. Minden bizonnyal boldog is lettem volna, ha nem fájt volna annyira konkrétan minden, mint például a levegővétel vagy az ivás. Enni nem bírtam. A fejemen annyira szoros volt a kötés, hogy felsértette a homlokom – annyira mély seb volt, hogy hónapokig gyógyult és a mai napig látszik a nyoma, csak eltakarja a hajam. Annyira legyengültem a vérveszteség miatt, hogy nem tudtam talpra állni és valami miatt begyulladt a szemem is. Össze-vissza voltam szúrva, mintha drogos lennék. Életem nagy napja volt, és amire emlékszem, hogy fájt és amikor gyógyszert kértem már nem adtak több fájdalomcsillapítót, mondván, hogy kicsit sok lenne.
Amúgy a legtöbb fájdalomcsillapító olyan nekem, mintha cukorkát szedtem volna be – csak ezekben nincsen kalória…
Nem tudom, hogy más hogy van vele, de ezek a nagy pillanatok valahogy sosem annyira örömteliek és felhőtlenül boldogok, mint ahogy várja az ember. Számomra ezek mindig egy “projektem” végnapjai voltak, amiket vagy azért vártam, hogy legyünk túl azon a szaron, mert már totál ki voltam tőle és tovább akartam lépni vagy amikor lelkesen vártam, hogy végre eljussunk az adott pontig, azzal hogy bekövetkezett, ürességet hagyott maga után. Lyukakat, amiket ki kell tölteni valami újjal. Számomra ezek a lyukak az igazi nagy pillanatok. Amikor valamit befejezel és hiányzik, de ezzel megadja a lehetőséget, hogy valami újat kezdj.
Amikor magamhoz tértem a kórházban 2011. október 27-én éjszaka, valamikor 22 és 22:30 körül az egyszerre vett le egy teher lerakása és egy nagy űr. Évekig feküdtem le azzal a gondolattal, hogy lehet másnap nem kelek fel. Volt olyan, hogy az mentette meg az életem, hogy felébredtem. Ez a teher eltűnt, ugyanakkor otthagyta azt az űrt, hogy élek és hosszú távra tervezhetek, és amúgy ez félelmetes. Akkortájt a leghosszabb távú terveim mindig a szemeszter végéig szóltak maximum és az, hogy rövid időre tervezek még ma is jellemző rám, például amikor szeptember elején vettem jegyeket szeptember közepére egy egynapos kirándulásra, azt éreztem, hogy túlzottan előre terveztem azt a napot, mármint itt arra a tényre gondolok, hogy kirándulni mentem. Egy napra.
Harminc év alatt eljutottam addig, hogy ráébredjek arra, hogy az összes kellemetlenséget nem lehet kikerülni és lesznek olyan pontok az életben, amikor azért várom majd egy esemény bekövetkeztét, például egy munkahelyi feladat lezárását, hogy végre ne kelljen többet csinálnom. Ugyanakkor a mai napig valamiért azt érzem, hogy lopott időn élek és talán ezért mindent azonnal akarok. Tudok küzdeni célokért, méghozzá nagyon is, de gyakran érzem azt, hogy nincs időm kivárni valaminek a végét és azonnali eredményeket akarok látni. Hosszú projektem volt a tánc, de már nem annyira fontos szelet az életemben, mint volt. Azt hiszem, hogy kezdem elengedni. Mostanság jutottam el arra a pontra, hogy próbálgatom a szárnyaim, megpróbálok arra rájönni, hogy miért is vagyok a Földön, mi az a hivatás, amire rá kell találnom, hogy végre azt érezzem, hogy helyben vagyok. Maga az út az nagyon érdekes, nagyon sok új dolgot próbáltam már ki általa és sokat tanultam magamról. Sokat vesztettem és nyertem, de az utóbbi a jelen lelkiállapotomban azt hiszem többet nyom a mérlegen. Tévedes ne essék nem vagyok sem optimista, sem boldog, azért ott nem tartunk, csak végre hosszú évek után elengedtem egy rakat terhet és olyan dolgokat, amik nagyon bántottak, így kicsit jobban vagyok és sikerült végre nyugodtan pihenni egy keveset.
Ha ezt mondom, hazudok általában. Éppen improvizáltam egyet :O
Amit amúgy a műtétnek köszönhetek, annak, hogy november 6-a után nincsen tervem semmire. Amikor a nagyműtéteim voltak, mindig várt valami után, virágkarnevál, sulikezdés, a suli és a félévi zh időszak vagy a szakdolgozatom és az álláskeresés. Most semmi ilyen nincs, egy munkám még be kell fejeznem – már szinte kész – elintézem az egészségpénztárat, kitakarítom a lakást, levágatom a hajam – ezekre van egy hetem. Szóval azért akad még dolgom, de máskor ezeket egy nap alatt intéztem el, szóval már hagyok magamnak időt.
Szóval várok egy nagy pillanatra, amely után minden bizonnyal lesz egy űr, amit azokkal a dolgokkal kell kitöltenem, amikre a pocsék látásom volt a kifogásom.
Amikor legközelebb írok a blogba, már a gyógyulás útján járok majd. Most több dologban azt érzem, hogy lezártam dolgokat. Az új fejezet kezdése nálam fizikálisan is megtörtént. Egy jó ideje offline naplót vezetek. Az első füzet betelt és újat kezdtem. Amikor bezártam a régi naplót, tényleg azt éreztem, hogy lezártam egy régi életet, aminek az utolsó maradéka a rossz szemem. Nagy pillanat volt nekem, habár nem egy klasszikusan nagy pillanat.
Szóval, a műtét után majd meglátjuk… 🙂
Ez vicc volt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: