Miután elhatároztam, hogy elengedek bizonyos dolgokat és embereket, valahogy ez olyan erőteljes döntésnek bizonyult, hogy jelen pillanatban azt sem tudom, hogy miért voltak ezek olyan fontosak az életemben. Azzal, hogy eltűntek, elvittek egy rakat negatív energiát, amik helyére kezdenek beszivárogni a pozitív erők – nem azt mondom, hogy nem történnek azóta rossz események, de a hozzáállásom megváltozott és kicsit nyugodtabban, várakozóan, ráérősebben szemlélem az engem körülvevő világot. Ezt már másoknak is mondtam, de olyan, mintha bepakoltam volna a negatív dolgaimat egy dobozba, amit betettem a sufniban egy polcra – egy nehezen elérhető polcra természetesen. Ettől ezek még megvannak, pontosan tudom, hogy hová pakoltam őket, pont ezért tudom, hogy hova nem szabad nyúlni. Persze az új világ sérülékeny még, már gyűjtöttem be új félelmeket és traumákat, amelyekkel csak ésszel és realitással tudok védekezni és eszméletlen meló nem beengedni azokat a régi negatív gondolatokat, amik lehúzhatnak, illetve nem leszedni és nem kinyitni azt a dobozt – de csak egy életnyi időm van arra, hogy dolgozzak rajta. Ami talán nekem nem lesz elég, de még mindig jobb ez a helyzet annál, mint a depresszió és testképzavar pokoli bugyraiban dagonyázni.
Aki úgy gondolja, hogy ez a kettő nem súlyos betegség, az igazán fejbevághatja magát egy palacsintasütővel. Többször. Társkereső profilokon gyakran olvasom, hogy férfiak kiírják, hogy nem kedvelik a depressziós embereket, de ők vagy nem tudják, hogy hogyan is működik igazán ez az állapot vagy állandó poénkodással és vidámkodással kompenzálják a saját kisebbségi komplexusukat és viccet csinálnak olyanból is, amiből amúgy nem kéne. A depresszió nem az, hogy állandóan szomorkodsz, sírdogálsz és folyton a pesszimista szövegeket nyomod, miszerint ez nem sikerülhet, nem működhet, nem jó stb. Nem azt jelenti, hogy fekete cuccokban mászkálsz, pandaszemeket csinálsz magadnak, feketére fested a körmöd és a hajad és HIM-et hallgatsz – ezeh csupán arcai lehetnek ennek a sokarcú, épp ezért arctalan betegségnek. Ennél jóval összetettebb a kép: vannak jobb és rosszabb pillanatok, hullámvölgyek, de alapból első körben leginkább magad marod és sokan, akikkel először találkozol le se vágják, hogy amúgy nálad komoly lelki problémák vannak – csak azok érzékelik, akik felé kicsit nyitsz vagy ahogy hasonló a hasonlót, meg tudjátok érezni egymást. Az a tapasztalatom, hogy két depressziós és testképzavaros ember viszonylag hamar megtalálja a közös hangot – gyakran megkönnyebbülten távozol az ilyen beszélgetések után, mivel rájössz arra, hogy nem vagy egyedül és hogy más hús-vér ember is hozta szinte ugyanazt a mintát, ment át ugyanazon, hordoz hasonló emlékeket és a maga módján, szintjén és az általa elérhető módszerekkel küzd a saját démonaival, amihez például az én esetemben olyan betegségek is társulnak, amik erősítik a tüneteket és az érzeteket.
A depresszió Szent Palacsintasütője
Van egy kedvenc fotósorozatom, számomra nagyon megrázó volt, főleg amiatt, mert sok olyan mosolygó embereket látok, akik nem sokkal a fotó elkészítése után megpróbáláták elvenni a saját életük. Valamelyikük sikerrel. Gyerekek is. Normális emberek szerepelnek a fotón, akiknek látszólag semmi problémájuk, sokuk esetén a környezet nem észlelt semmit – mégis valamiért nem érzik, hogy a helyükön lennének.
Ezen a fotó Londonban készült, éppen úgy fáj a hasam, hogy majd kiszakad a helyéről. Kimerült és fáradt voltam, közel a síráshoz. Az állatok nagyon vigasztalóak tudnak lenni 🙂
Én nem mentem pszichológushoz. A fejemben volt, de valahogy az, hogy fizetsz valakinek csak azért, hogy meghallgasson, miközben őt lehet, hogy nem is érdekli igazából az, hogy honnan jöttél, hová mész, csak a fél hármas páciens vagy a listáján valahogy nem szimpatikus. Pluszba, ha olyan szakember kezei közé kerülsz, akit nem neked találtak ki, sokkal rosszabb helyzetben találhatod magad, mint eredetileg. Persze, ezek csak kifogások, én cikinek tartanám, ha szakemberhez mennék, kurvára szégyellném magam, ezért nem megyek. Másokat amúgy nem vetek meg érte, meg nincs bennem lenézés és nem is tartom őket teljesen hülyének és életképtelennek, de magam igen. Ez sajnos nem fért bele a dobozba a sok egyéb teher mellé. Viszont az a tény, hogy egy esemény triggerelt nálaom most egy olyan foklyamatot, hogy egy erős szorongást és pánikot érzek a bezárt helyeken, kezdi az én véleményem is megváltoztatni. Racionális énem tudja, hogy a félelmem irracioniális, de ezt a menekülési ösztön olyan erővel képes felülírni, ami minden racionalitást és észérvet eltöröl és természetesen ez az, ami a valódi veszélyt jelenti, viszont legalább azzal, hogy tudatosul bennem, hogy van baj, így utánajárhatok technikáknak és praktikáknak, amik ténylegesen segíthetnek, hogy ne essek pánikba, amikor beszorulok egy liftbe. Mert lássuk be, beszorulni egy liftbe az esetek 90 százalékában nem életveszélyes, általában már ott van segélykérő gomb és társasházban, irodában hamar észreveszik, hogy nem működik valami, tehát pár óránál többet nem kell ott eltölteni. Kérdés az, hogy miért jön a pánik és miért érzem azt, hogy veszélyben vagyok.
Több év és sikertelen kísérlet után végre elolvastam Louise L. Hay Éld az életed! című könyvét. Vannak benne érdekes állítások, de alapvetően nem tetszett a mű, mert azt éreztem, hogy sok helyen sarkít – annyira ráhelyezi a hangsúlyt az önszeretetre és az önmagad iránti pozitív érzések inspirálására, hogy közben elfelejti azt, hogy a test és a lélek összefügg. Ahhoz, hogy jól legyünk, megfeleljünk magunknak és reális test- és önképet alakítsunk ki, mindkettővel foglalkoznunk kell. Nem elég azt ismételgetni a tükörképednek, hogy szép vagy és szeretlek, hanem érdemes odafigyelni, hogy mi jó a testednek is. Esetemben a depressziót és az ezzel összefüggő testképzavart az inzulinrezisztencia és a PCOS elég erősen befolyásolja, sőt ez a kettő kölcsönhatásban van a hangulatommal. Ahogy megfigyeltem, nálam vannak ciklusfüggő hangulatingadozások is. Nekem a szervezetem nem termel elengendő progeszteront – ez annyit jelent, hogy esetemben elmarad az ovuláció, így a felborult hormonrendszerem miatt a ciklusom második fele maga a lelki és néha a fizikai pokol, főleg a következő menstruációt megelőző egy-másfél hétben. A lelki oldal depresszió, kimerültség, alulmotiváltság, a fizikai oldal kimerültség, fáradtság, vízvisszatartás és puffadás. A hullámzó vércukorszint és inzulinszint is kifejezetten egy depressziót erősítő tényező. Amikor rendesen tartom a diétát és szedem a gyógyszert a hangulatingadozás is kisebb mértékű, de ha stresszesebb időszak következik, annak jellemzően az étrendem látja a kárát, plusz ha a gyógyszert is elfelejtem bevenni, akkor a szervezetem nagyjából egy-két hetet tűr és akkor fokozatosan elfárad, csak azért, hogy jöjjön egy hirtelen összeomlás. Ez vagy lelki oldalon következik be vagy jobb esetben a cukorszintem esik le vagy ugrik meg nagyon. Valószínűleg azért is vagyok most jobban, mert nincsenek projektek, nincs plusz stressz, van időm egészségesen főzni, enni, azzal, hogy kevesebb negatív energia van körülöttem és ezek nem húznak vissza. Óriási küzdelem van mögöttem. Nálam a módszer a naplóírás volt, szinte minden nap írtam a negatív dolgokat, amik értek vagy gondoltam, hogy érnek. Ez ahhoz volt jó, hogy szép lassan ezek által sikerült megfogalmaznom a valódi problémáimat – teljesítménykényszeres vagyok, azt érzem, hogy nem vagyok elég, úgy érzem, hogy semmit sem tudok nyújtani egy másik embernek, rettegek a visszautasítástól stb. Ezek kerültek a dobozba és most, hogy csak felemlegettem őket, olyan, mintha beletekintenék a gondosan elrakott kis csomagomba.
Közben testileg sokat nem fejlődtem – fogyni nem fogytam semmit, sőt… Ugyanúgy narancsbőrös vagyok és a legutóbbi menstruációm alatt éjszaka az ágyamban zokogtam, mert hiába a Kataflam, annyit ért, hogy ennyi erővel tutti-fruttit is vehettem volna be – tehát semmit. A hónapban lesz esedékes egy újabb hormonvizsgálat és szakorvosi kontroll, de nem látom esélyét sok javulásnak, viszont legalább probálkozom – diétával, mozgással, gyógyszerrel, étrend-kiegészítőkkel, próbálom elhagyni mindazt, amivel plusz ösztrogént vihetek a szervezetembe, ilyen a szója és emellett tervezem, hogy kipróbálom a méhpempőt, illetve a barátcserje kivonatot, melyek a helyes progeszteron szint beállításában játszanak szerepet. Aztán hátha lassan ez is alakul majd. Jó lenne, tudom, hogy növelné az önbizalmam az, ha végre sikerülne némi előrelépést tennem az egészségem érdekében. Látszólag az eddigi próbálkozásoknak nincs foganatja, de azt nem engedhetem meg magamnak, hogy feladjam. Nem és kész 🙂
Így visszatekintve azt tudom mondani, ahhoz, hogy rendbe jöhess önmagaddal, először a körülményeket kell megteremteni, egy nyugodt otthont vagy egy helyet, ahová nyugodtan elvonulhatsz úgy, hogy senki sem zavar. Ki kell zárnod a nagyon negatív energiájú embereket, azzal, hogy definiálod, hogy mi zavar bennük és mi az, ami annyira negatív hatással van rád. Lehet, hogy miután megfogalmaztad már nem fog zavarni, lehet, hogy nincs más esély, csak az, ha ideiglenesen vagy véglegesen búcsút veszel tőlük. Igen, itt az érzelmek nagyon ellened vannak, mert hogy lehet rád ártalmas egy olyan ember, akit szeretsz? Igazából ezerféle módon, de előre kell tenned magad a prioritási sorrendben és nem önfeláldoznod – annak nincs értelme, sosem lesz érte köszönet, sem hála és csak magadat rántod vissza vele. Azok az emberek, akiért áldozatot hozol, nem fognak érted áltozatot hozni, mert egy olyan ember, aki tényleg szeret, nem igényli, hogy áldozatot hozz érte. Ha már a körülmények megvannak, akkor ideje átrágni a dolgokat, sírni, felfedezni és összerakni a csomagot, amitől szabadulni vágysz. Rakd fel a polcra. És majd selejtezd le. Nem kell az neked.
Nekem most úgy tűnik, hogy ez működött rövid távon, aztán az már az én munkám magamon, hogy ez ténylegesen eredményes lesz-e.
Már nem is akarom, hogy sikerüljön. Tele vagyok félelemmel, kétellyel, de legbelül tudom, hogy sikerülni fog.
Kommentek