A szoftverfejlesztő és a body shaming

Amikor gyerek voltam, a ma divatos body shaming szó még nem jött be a köztudatba, csúfolódásnak hívták maximum és a felnőttek csak legyintettek rá, hogy majd abbahagyják, ne törődj vele. Persze, akkor ha panaszkodni mertél, meg bemártottad a csúfolódokat egyet jelentett egy kiadós megkergetéssel, megveréssel fenyegetőzéssel, néha (amikor elkaptak) fizikai erőszakkal. A világ annyiban változott azóta, hogy ez a jelenség még durvább mértéket öltött, illetve a közösségi média hatására megváltoztak a játékszabályok. Egy zaklatónak ki sem kell lépnie a putrijából, hanem már otthonról, a tévé előtt punnyadva, sört és popcornt csócsálva tudja osztani az észt, hogy miért is ronda a másik és miért kéne meghalnia, csak mert ocsmány a teste/arca/megjelenése.

Egy kövér, szemüveges, rosszul sportoló, de amúgy kitűnő tanuló, akinek alma nagyságú daganat van a jobb fülén, de védekezni nem tud, ráadásul érzékeny, elsőrendű, remek céltáblája a csúfolódásnak. Mindenkit csúfolnak valami miatt, de engem azért elég szépen kipécéztek, mivel tényleg képtelen voltam magam megvédeni és senki nem állt mellém ilyen esetben. A hit, hogy értéktelen vagyok valószínűleg már kisgyerekként elindulhatott bennem. Más voltam mint a többi gyerek, azt nem tudnám megfogalmazni miben, de nagyon más. Talán azért, mert már gyerekként teljesítménykényszeres kis felnőtté váltam, esetleg azért, mert alapból érettebb voltam, mint a környezetem vagy mert lehet, hogy meghúzódik az okok mögött egy enyhe figyelemzavar is (folyamatos figyelemre a mai napig nem vagyok képes). Ha valamit unok, fél perc alatt vége a koncentrációmnak.

Mindenesetre csúfolás az volt. A tesióra megalázó, mert abban a hülye tornadresszben vagy, amiben úgy érzed magad, mint egy csomagolt sonka. Kapsz undok üzeneteket. Valentin napon mindenkit azzal csúfolnak, hogy beléd szerelmes. Mások nevében írják a szerelmes kártyákat. Röhögnek, szerintük vicces. Szerintem nem. Utoljára választanak a csapatba, bármilyen csapatba. Nem szeretnek. Szülinapra nem hívnak. Nem beszélgetnek veled. Értéktelen vagy.

A gyerekek kegyetlen kis szörnyecskék tudnak lenni, de a legrosszabb dolog nem tőlük jött, hanem a magukat aggódónak tekintő felnőttektől. Kövér a gyerek, nincs baja a pajzsmirigynek? Kövér a gyerek, diétázni kéne. Kövér a gyerek, ha gyógytornára megy, felmentést kap tesiből. Kövér a gyerek, csak egy kört kell lefutnia, mert nem bírja. Kövér a gyerek, megint kihízta a régi ruháját. És miközben a külsőmre tették a fájdalmasabbnál-fájdalmasabb megjegyzéseket, valahogy elsikkadt az igazi baj: a gyerek fülén a daganat már veszélyezteti a gyerek életét. Azzal senki sem törődött.

21 éves voltam, amikor végre belekezdtem abba a diétába, ami miatt lefogytam és nem híztam vissza. Reméltem ez mindent megold, de sajnos a bőröm tönkretette. Nem fogytam gyorsan, de rossz az alkatom. Gyenge, laza kötőszövet, rossz nyirkokkeringés és hajlam mindenre. Durván narancsbőrös vagyok. Nincs egy olyan pont a testemen, ahol nem lóg a bőröm, gyakorlatilag kifogytam belőle. Szétszakadtam, striás vagyok, lógnak a melleim. 30 évesen úgy nézek ki, mint aki halomra szülte a kölyköket.

Büszkének kéne lenni magamra, mert nekem legalább sikerült. Hányan adják fel a diétát az első nehézség után? Hányan nem is kezdenek bele? Én is belefáradtam, mert tényleg kemény nemet mondani mindenre, ami finom és szeretsz. Eszel stresszből, unalomból vagy mert már elkezdett felborulni a szervezeted és már megkezdődött az inzulinrezisztencia. De mindent meg lehet szokni, a salátaköretet, a tészta nélküli életet, a méricskélést. Le lehet mondani a csokiról, alkoholról, sütikékről. Ki lehet tartani. A sport kibírható, meg lehet szeretni. Fel lehet írni, hogy mit ettél, étrendet lehet csinálni, lehet számlálni a kibaszott kalóriákat. Békét lehet kötni a mérleggel (= kidobod a faszba és leszarod) és centikkel.

Lefogytál. És újrakezdődik a body shaming, de ezúttal durvábban. Lefogytál, de még mindig kövér vagy. Narancsbőrös a combod, ezt nem szabad mutogatni. A striás hasad sem. Viselj hálót, egyberuhát, hosszabb szoknyát, hogy ne látszódjon ez meg az. Takard el magad, de közben mutass sokat. A bikinit hanyagold, inkább vegyél egyrészes fürdőruhát (amúgy vannak csinosak, de inkább javaslok magamnak búvárruhát). A karodon lóg a bőr, azt is el kéne takarni, mert gusztustalan. “Amikor rádnéztem ruhában, jobbnak képzeltelek ruha nélkül.” Ilyet mondtak. “Örülök, hogy nem vagyok a helyedben, én nem bírnék ilyen szar testben létezni.” Ilyet is mondtak. És tudjátok mi a legszarabb? Senki sem állt mellém. Hagyjátok, mit vártok, 25 kilót fogyott. Ilyen típusú a bőre! Ő ilyen, így kell szeretni, elfogadni, mert amúgy egy fantasztikus csaj! Ilyen sosem hangzott el. Elhittem, hogy értéktelen vagyok, mert szar a testem, és amikor látod az instát, látod a standardet, látod, mi az elvárás, akkor csak sírsz. Sosem leszel olyan. Nem lehetsz olyan, mert tökrement a bőröd. Mert nem vagy magas. Nem különleges az arcod. Nem szép. Nem esztétikus. Te nem vagy szép. Te nem vagy esztétikus.

Jelen pillanatban akkor érzem magam komfortosan, ha van rajtam egy oversize pulcsi vagy blézer, ami eltakarja az alakom. Szeretem leszorítani a mellem sportmelltartóval. Nem akarok még véletlenül sem vonzónak tűnni, nehogy feltűnjek valakinek, mert elhiszem, hogy a végén úgyis csak megszégyenítene, mert “hogy nézek ki”. Rettegek attól, hogy megint megszégyenítenek. Nem merek fürdőbe menni, mert le kell vetkőzni fürdőruhára! Úgy érzem, hogy egy börtön a testem, amiből nincs szabadulás.

Most végre sikerült olyan közegbe kerülnöm, olyan barátokat lelnem, akik elfogadóak, erősítik az önbizalmam és tényleg viszonylag kevés ideje ismerjük egymást, de többet adtak, mint a régi közeg. AHogy beszélgetünk, ahogy megnyílok és ők is megnyílnak rájövünk, hogy a gyötrést ők is átélték. Nem feltétlenül a testük miatt szégenítették meg őket, de a megszégyenítést átélték és pontosan tudják, hogy ez mennyire képes összetörni az embert és mennyire elveszi az önszeretet, önbizalmat és tönkreteszi az önértékelést.

De miért szégyenítünk meg másokat? Nem hiszem, hogy a puszta létemmel ártanék bárkinek is. Ha nekem nem tetszik valami, nem nézek oda. Miért szúrunk oda a másiknak szándékosan aljas dolgokat, annak álcázva, hogy mi csak segíteni akarunk, hogy megmondjuk mit ne mutogasson, miért fogják gúnyolni, ha véletlenül kilátszik? Miért hisszük azt, hogy bármi, bárki feljogosít minket erre? Miért hiszik azt, hogy amikor végigmegyek az utcán, akkor bárkit is fog-e érdekelni a személyem? Amikor bántjuk a másikat, miért nem jut az az eszünkbe, hogy inkább a saját portánkon kéne takarítani, például azért, mert utolsó szarfos emberek vagyunk, akik segítségnyújtásnak álcázzák a folytonos megalázást. Sőt, miért hisszük el, hogy ezzel mi jót teszünk a másiknak? Miért csodálkozunk azon, hogy a bántalmazottnak egyszer elege lesz és otthagy minket? Miért nevezzük hálátlannak utána?

De vajon a túlzott tolerancia rendben van-e. Valahol igen, mert nekem miért fájna, ha valakit az tesz boldoggá, hogy rózsaszínre festeti a haját hupikék szemöldökkel. Lehet, hogy nem tartom túl szépnek, de amúgy nem fáj. Szerintem ott lehet szólni, ha valakinek szétcsúszik a ruházata, haja, fogkrém maradt az arcán, valami szösz belement a hajába, elfelejtett bekapcsolni valamit, de az öltözködést, szőrtelenítést, hajszínt- vagy körömválasztást bízzuk már az illetőre. És ne bántsuk már a másikat azért, ami ellen sokmindent nem tehet. Ha fehér a bőre és nem akar szolizni, ne tegye. Fáj neked? Nem. Nem szedi a szemöldökét? Miért baj az neked? Striás, mert szült vagy sokat fogyott esetleg mindkettő? Lett egy gyereke/kitartó volt. Dicsérd meg érte. Megérdemli. Lóg a bőre? Narancsbőrös? Igen, ezzel lehet mit kezdeni, súlyzós edzés heti háromszor, utána kardió, legalább fél óra a súlyzó után, krémek reggel és este, rendszeres bőrradírozás, heti 1-2 infraszauna, rendszeres szárazkefe masszázs, például lehetőleg minden reggel, hideg-meleg vizes váltott zuhany minden nap és persze diéta: nincs cukor, koffein, de van sok saláta, fehérje, összetett szénhidrát, sok folyadék, de csak szénsavmentes ásványvíz vagy ízesítetlen tea. Csináld ezt egy egész életen keresztül. Kérdezd meg magadtól, hogy végig tudod-e csinálni. Csináld végig. Ha nem tudod, fogd be. Ha végignyomod, akkor rájössz, hogy ez kibaszott nehéz és magadtól fogod be a szád. Ezt nyomom már lassan 3 hónapja (mondjuk a koffeint az öntöm magamba) és csak arra tudok gondolni, hogy legszívesebben befejelnék az oroszkrémtortába dupla adag tejszínhabbal, de úgy istenesen.

Ahogy ezeket a sorokat írom, legszívesebben minden bodyshamert elküldenék a bús picsába. Velem nincs gond, én teszek magamért. Csodák nincsenek, egy edzés után nem fogok arra ébredni, hogy vékonyak és szépek a lábaim, a striák sosem tűnnek el. De te, aki ott fikázod a másikat, mikor tettél valamit a testedért ténylegesen? Mikor tettél valamit a lelkedért vagy a személyiségedért? Mikor voltál utoljára kedves valakivel? Soha? Akkor te most szerencsés, jó és tökéletes vagy? Ha azt hiszed, örülj neki, de attól ne bánts másokat.

A hastáncruháim zártak. A testhálók 10 danos mestere vagyok. Amikor étteremben táncolok, igazából azt átlagemberek a közönség. Nem jobban, többek nálam. Én se vagyok jobb vagy több náluk. Nem jobb az, hogyha az az ember, aki néz, azt látja, hogy én se vagyok tökéletes, de még az illúzióját se akarom megteremteni, ellenben viszont letaglózó erővel és energiával táncolok? Hogy táncosként ez tesz különlegessé, nem a csillogó ruha vagy az 5 tonna smink. Nem jobb, ha színpadon se végre a tökélyt látjuk, nem egy cicababát, hanem végre az embert? Az átlagos nőt, aki dolgozik, küzd, táncol, azt kurva jól csinálja és benne van a szíve-lelke?