Kicsit nagyon elhanyagoltam a blogot mostanság és egyáltalán nem tudom ígérni, hogy nagyobb figyelmet tudok szánni rá a jövőben. <irónia>Minden bizonnyal mindenki számára nehéz lesz, hogy nem olvasgathatják az érdekes és magvas gondolataim</irónia>, de beindult az élet és emiatt a blog – illetve elég sok minden – háttérbe szorult.
Érdekes fordulópontot hozott az életemben a június. Aki régóta követi a blogot vagy csak ismer egy picikét is, azok tudják, hogy mennyi problémám van a testemmel, mennyire kétségbeesetten próbálok fogyni, feszesedni. Nincs egy porcikám, amit szeretnék magamon, épp ezért is volt érdekes, hogy megismertem más nőket, akiknek szintén rossz a viszonyuk a saját testükkel és végignézni őket az én külső szememmel, hogy én mennyire nem látok problémát velük kapcsolatban.
A történet pár évvel korábban kezdődik, amikor a testemre kapott visszajelzések miatt elkezdtem hashálót hordani, mivel undorító, csúnya, striás a hasam. Ezekkel a csíkokkal az a legrosszabb, hogy nem lehet mit kezdeni, ha már egyszer ott vannak, a krémek, olajok, illetve a lézeres kezelés is, csak a friss csíkokra hat, régiekre csak kismértékben hatásos. De azért végigcsináltam őket, majd elkezdtem inkább hashálókat használni, amiket három évig le se vettem. Értsd ezt képletesen: szinte az összes fellépésemen hasháló volt rajtam. A fellépés része volt a rituálé, beburkoltam magam és itt megjegyezném, hogy a háló, még a kényelmes is, nem a barátod. Takar, ez tény, de egy gyors pisilés is öt perc, mire leszeded magadról és visszaaplikálod, meleged van benne, ha nem jól rögzíted, csúszik és hülyére szurkálod magad biztostűvel. <misztikusnarratíva>Aztán minden megváltozott.</misztikusnarratíva>
– When the Fire Nation attacked
Történt ugyanis, hogy elhagytam a testhálóm. Némi tépelődés után, úgy döntöttem rendelek újat. Az eddigiek Nagy-Britanniából jöttek, meg voltam velük elégedve, le is adtam a rendelést. Szállítási cím: a munkahelyem. Számlázási cím: otthon. Utóbbira nem adtam meg emeletet és ajtót, mert minek számlázási cím, de azért átfutott az agyamon, hogy kéne.
Négy hét múlva a csomag sehol én meg túl voltam három testháló nélküli fellépésen. Ebből kettő gála volt, olyan biztonságos közegben, ahol tudtam, hogy senki sem fog bántani a külsőm miatt, egy viszont étteremben volt. És senki sem bántott a külsőm miatt, sőt egy srác totál beb@szcsizva még azt is mondta, hogy én vagyok a legszebb nő a világon, ami nyilván nem volt igaz, de jót röhögtem rajta.
Rájöttem, hogy nem kell a háló. Minek? Az emberek 90 százaléka nem fog megjegyzést tenni a súlyomra vagy a bőrömre, amikor fellépek, a maradék, meg valószínűleg nincs rendbe magával és azért kritizálja a hasam. Nem lesz attól undorító, sem nem esztétikus, mert csíkos és lóg rajta a bőr, csak annyi igaz, hogy igen van az enyémnél a mai szépségideálnak megfelelőbb, esztétikusabb has. De amint a csíkokat és a kinyúlt bőrt kezdenénk idealizálni én tuti modell lennék. Ekkor azért mivel kifizettem a hálót, írtam az eladónak, mert azért nem olcsó egy ilyen és ennyi adományt még nem engedhetek meg magamnak, kiderült, hogy hibázott és a szállítási címem helyett a számlázásira küldte a cuccot. Megírta, hogy nagyon sajnálja, utána tudok nézni a postán, ha nem lesz meg, visszautalja a pénzt, én meg valamiért megírtam neki, hogy hála ennek, milyen pozitív dolgok történtek.
A válasz sokkolt. Megírta, hogy ennek ő annyira örül, mert ő évek óta nem meri megmutatni a hasát még a pasijának sem. Küldtünk egymásnak fotókat a pocinkról és amink van az nem más mint egy női has egy majd 30 kilós fogyás után és egy női has két gyerek után. Sorstársra lelni furcsa érzés – én nem merek nyitni a férfiak felé a külsőm miatt, ő pedig benne ragadt egy olyan kapcsolatban, amiben nem vállalhatja fel önmagát (ahogy leveleztünk, kiderült, hogy a pasija elég nagy pöcs). Ez az élmény, az, hogy nem vagyok egyedül abban, hogy nem szeretem a testem sokat adott nekem. Mint kiderült én is, ő is utánanéztünk már a korrekciós műtéteknek és folyamatosan motoszkál a fejünkben a plasztika, mint lehetőség. Mondjuk nekem most abszolút nincs új cicikre pénzem, sajnos, így nem leszek a közeljövőben plasztikszörny.
Donatella Versace
És ez volt a második élmény. Most hétvégén mentem Krakkóba hastáncfesztiválozni. Találkoztunk (most kivételesen nem egyedül utaztam) új arcokkal, meg is néztük őket instán is. Ez volt a másik sokkoló dolog, az, amikor elkezdünk visszapörgetni, látjuk, hogy hogy néztek ki korábban a lányok. Látsz felfújt szájakat, miközben az eredetivel semmi baj sem volt, de a felfújás egy egyen-arckifejezést adott. Volt aki mosolyogni se bírt természetesen a műtétje után. Láttunk műmelleket. Láttunk olyan nagyra növelt karmokat, amik már visszahajlanak olyan hosszúak. Láttunk arccsontemelést, orrplasztikát…
És bármennyire is tudjuk savazni ezeket a nőket, hogy mit tettek magukkal a döntés, hogy megműtik magukat nem kizárólag az ő hibájuk, hanem egy társadalomé, aminek az elvárásaihoz ők meg akarnak felelni. Kérdem én, eszébe jutna-e bárkinek is, hogy ciciműtét kell, ha nem csöcsökkel akarnának mindent eladni? Ha nem azt súlykolná a fogyasztói társadalom a fejünkbe, hogy így kell kinézned, hogy vidd bármire is? Mert ez történik, csak nem mindenki akar kényszeresen megfelelni egy képnek, ezért ők el tudják engedni ezeket. Viszont, akinek ilyen téren megfelelési kényszere van, mint pl. nekem, azok visszafordíthatatlan károkat tudnak okozni saját maguknak.
Képzeljünk el egy olyan világot, ahol az az általános szemlélet, hogy minden ember külseje rendben van. Nem kell rajta változtatni, az igények pusztán hasonlókban fogalmazódik, mint mondjuk légy tiszta. És a saját külsőddel támasztott igények péládul: vigyázz a bőröd hidratáltságára. Törkedj arra, hogy vágasd le a töredezett hajvégeket. Táplálkozz egészségesen, kiegyensúlyozottan és figyelj arra, hogy sportolj. Figyelj és légy tudatos a testtartásoddal. Ismerd meg a saját tested és azt hord ami neked jól áll és kihangsúlyozza az egyéniséged. Ne vegyél fel olyan ruhát, amiben rosszul érzed magad.
Ezek helyett véres viták vannak a pl szőrtelenítésről, kell-e, nem kell-e, hogyan kell. Miközben kurvára nem fontos, hogy van-e a pinádon pamacs vagy sem, viszont az, hogy tiszta-e ott vagy sem, na az már fontos. Mégis leakadunk egy kis szőrön…
Szóval a hétvégén kicsit magamba szálltam, hogy kellenek-e nekem új cicik vagy sem. Amikor a tükörben megnézem magam, nagyon demotiváló a csüngő, üres tömlők látványa, viszont magától a műtéttől, utána az elővigyázatosságtól félek, hisz a szememmel is nehezen bírtam a tétlenséget amikor már jól lettem. Azt sem szabad elfelejtenem, hogy abban a pillanatban, ahogy vállaltam a testem egy porcikáját, a hasam, rögtön beindultak a táncos dolgaim nagyon sok fellépésem volt azóta és rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Persze nem ott tartok, ahol szeretnék, de ahhoz többet kéne gyakorolni, de ez abszolút rajtam múlik.
All in all, valószínűleg javítana az önbizalmamon a szép cici. Azonban nem akarok én sem belekerülni egy ördögi spirálba, előb mell, aztán póthaj, akkor orr, kis szájfeltöltés, zsírleszívás… Mint oly sok más nő. És hogy miért tették ezt magukkal. Éld át, hogy folyamatosan kapod a negatív kritikát a tested miatt és megtudod.