Az utóbbi hónap nagyon nehéz volt – mondjuk aki követi a blogot, annak ez nem meglepetés, mert gyakorlatilag generálom a problémákat és ha véletlenül nincs, akkor találok egyet, de most nagyon sok kiszámíthatatlan dolog történt – szivatott a bank azzal, hogy két bankkártyát küldtek, nagyon sok utánajárás volt, amíg sikerült megérteni, hogy mi történt, a cicának elkezdett korpásodni a bőre, ami egy macskánál nagyon nem okés, tehát ki kellett találni, hogy hogyan lehet ezt kezelni, volt egy szép beszélgetésem a NAV-val is, a laktózérzékenység után járó adókedvezménnyel kapcsolatosan, a fájós térdemmel kezelésre kell járni, stb. Ezek mind apróságok (kivéve az, hogy a cica beteg, az nagyon nem okés), de muszáj rájuk időt szakítani és sajnos, mivel jó részük hivatalos teendő, ezért az, hogy mennyi időbe telik elintézni nem rajtam múlik. Hanem arról, hogy hányan várnak előttem a nyavajás sorban vagy arról, hogy van-e szabad telefonos ügyintéző éppen. A nyaram arról szólt, hogy nem volt időm magamra – mondjuk ez sem meglepetés, mert általában nincs időm magamra, sőt annyi dolog az ölembe szakadt, hogy hosszú távon a munkahelyem kockáztattam volna vele, ha ez így marad, hiszen NAV-ot, bankot intézni csak munkaidőben lehet, de mivel minden reggelre vagy délutánra volt valami extra betervezve, mert miért ne, nem pihentem eleget, így ki végül lettem facsarva, mint a citrom, amiből már kifogyott a lé, de még rácsavarnak egyet, mert nincs otthon másik. Ingerült voltam, legszívesebben ordítottam volna mindenkivel, apróságokon felkaptam a vizet, sőt július közepén egy megfázás gyakorlatilag kidöntött. Ha csak megcsapott a légkondi, nekem már tele volt az orrom és folyamatosan tüsszögtem, köhögtem, fájt a torkom. Erre jött az egyre erősödő mély depresszió, magányosság és a “nincs miért élnem” életérzés kialakulása.
Ahol ezt a képet leltem, ott az volt, hogy egy citromot 7-szer is fel lehet használni, mielőtt kidobnánk. Lehet engem is. Kíváncsi vagyok, hogy hanyadiknál járok :O
Nagyon sok olyan élmény ért, amiben kényszernek érezném, ha meg kéne találnom a jót, mert igazából nincs bennünk. Elő lehet adni viccesen, szarkasztikusan, de ami fáj, az fáj és az a legrosszabb, hogy nincs kivel megosztani, mivel pont azok a személyek azok, akikneki icipict közük van a rossz érzéseimhez, akikhez amúgy fordulni szoktam, ha baj van. Érdekes amúgy, hogy gyakran egy idegen többet tud adni, mint egy régi barát, mivel az a régi barát, nem feltétlenül élte meg ugyanazt, míg az az idegen sikeresen átmegy éppen a poklon.
Aztán, amikor már az energiaszintem -200 alá csökkent egy 0-100-as skálán, ellopták a telefonom, a cégest és a magánt is, pont akkor, amikor le akartam utazni a húgom esküvőjére. A család nekem egy nehéz dolog, tudtam, hogy sokan meg fogják kérdezni, hogy nekem van-e párom, illetve árgus szemmel fogják lesni, hogy kivel beszélek, ami nekem egyrészt nagyon fáj, másrészt, semmi közük hozzá, harmadrészt, ők még fel se fogják, hogy mennyire eleven fájó sebbe sikerül beletenyerelni. A családi részét nem akartam, de akartam menni az esküvőre, csak a rokonokat szerettem volna elkerülni.
Amikor a pánikroham szélén ültem a Keleti Pályaudvar kövén, sosem éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak. Egyedül voltam és senkitől sem tudtam igazi segítséget kérni, sőt, a családomat sem tudtam értesíteni. Nem tudtam felhívni senkit. Utazni nem tudtam – a telefonon voltak a foglalási kódok és nem tudtam az utat a helyhez, ahova menni kellett. Az élet igaszságtalan mondhatnánk és a mai napig nem érzem fairnek, hogy ez ott és akkor megtörtént velem. Igazából a papírmunka a legzavaróbb benne, a rendőrségen töltöttem két órát a jegyzőkönyv miatt, majd másnap Telekom a magán SIM letiltása és újraigénylése miatt, majd utána a következő hétfőn egy egész napos rohangálás a munkahelyemen, új SIM szerzése, jegyzőkönyv leadása, új telefon rendelése – ez egy rakat meló volt, majd amikor megkaptam az újat, az appok beállítása. És az, hogy amikor valamikor fél 11-11 körül hazaestem, gyakorlatilag nem tudtam senkihez sem kapcsolódni. Felhívni nyilván nem tudtam senkit és az, hogy ost messengeren válaszol-e valaki, vagy kompletten ignorál, mondván, hogy ne rondítson bele senki a péntek estéjébe… Totál lutri.
Igazából az a jó, hogy a bankkártyát legalább nem kellett letiltatni. Bár ott mák lett volna, hogy épp van cserekártya és az az adat még nincs szinkronizálva semmivel. Nem is lesz. És igen, az irataimat és vihették volna – utóbbi esetben valószínűleg olyan durva idegösszeomlást kapok, hogy aznap este a kórházban végzem, nem a rendőrségen. Megjegyzem, a Keleti Pályaudvarhoz a nehézfiúkat rakják – ennyi jó pasi társaságában rég töltöttem el egy estét. Igazából sohasem. Chance of a lifetime…
Mondjuk vetkőzni nem vetkőztek 🙁
Az eset rávezetett arra, hogy annyira le vagyok terhelve és ki vagyok merülve, hogy jelen pillanatban, ha beesik valami váratlan, amit el kell intézni, akkor erre képtelen vagyok, sőt, összeomlok. Ez abból is látszott, hogy kaptam egy szerződésmódosítást a banktól és majdnem bőgtem, hogy emiatt is menni kell utánajárni, hogy mi ez. Szerencsére eszembe jutott, hogy mire vonatkozik, mert korábban beszéltem róla velük, dehát a hiszti az hiszti. Az utóbbi időszakban a saját magamra fordított időm nagyjából semmi volt, vagy dolgoztam, vagy felléptem vagy gyakoroltam, vagy a lakáshoz szereztem be dolgokat, pakoltam ezt-azt, de pihenni nem pihentem. Rájöttem, hogy igenis kellenek olyan dolgok az életembe, mint este könyvet olvasni, miközben a macska mellettem dorombol, igenis kell az a korai lefekvés, hogy ki tudjam magam aludni, igenis kell a saját magamra fordított idő – most olyan dolgokat kell csinálnom, amikkel ki tudok kapcsolódni – a munka nem ilyen, a tánc sem, sőt a konditerem sem – utóbbiban a szaunában töltött idő az, ami megenged némi pihenést. Szóval csökkentettem a tánc, sport mennyiségét, ez amúgy is kell most a térdemnek és kicsit parkolópályára tettem magam.
Azon is eltűnődtem, hogy mik azok amiket máshogy szeretnék most az életemben – szeretném, ha olyan pozícióban dolgozhatnék, ahol még vannak kihívások, fejlődhetek és megbecsülnek – jelenleg sajnos nem érzem, hogy ilyenben lennék. Viszont ahhoz, hogy ezt rendbe tudjam rakni, először is az szükséges, hogy helyre tudjam rakni a munka/magánélet egyensúlyt. Ha végre ott leszek, hogy új pozícióban kezdhetek, akkor természetes, hogy szeretném odatenni magam, legfőképp az elején, de azt kimerülten, az idegösszeomlás szélén nyilván nem fog menni. A blog nyilvános és jópár közvetlen munkatársam olvashatja ezt, de ugyanezeket a dolgokat a(z amerikai) főnököm előtt sem titkolnám, ha lenne face-to-face meetingünk, hogy elmondjam neki. De ilyen nincs, épp emiatt is van az az érzésem, hogy nem becsülnek meg és nem segítik a karrierem – összefoglalva nagyon motiválatlannak érzem magam és nem látok karrierutakat és fejlődési lehetőségeket a jelenlegi pozíciómban.
Ott van az is, hogy sajnos még mindig össze-vissza eszem, pedig tudom, hogy nem kéne, de ha ki vagyok merülve, megnő az étvágyam, gyakrabban törnek rám falásrohamok vagy éppen nincs étvágyam és nem eszek. Egyik sem ideális. Annyit tettem, hogy kitettem a gyümölcsöket egy tálba a konyhába, így látom őket és inkább nyúlok a gyümi felé, mint a nasi felé, mert könnyebben megszerezhető. Igyekszem tej- és húsmentesen – nem lettem vegán vagy vegetáriánus, de azzal, hogy kizártam ezeket, kicsit több zöldséget eszek, ami szintén jót tesz.
A pénzügyeimet is rendbe kéne tenni. Még van némi megtakarításom, de fogy a pénzem és nem tagadom, hogy ez stresszes. A költségeimet egyrészt a kaján tudom megfogni, ebben ott van, hogy én főzök magamra, illetve nem eszem össze-vissza. Ez utóbbi eredményezi a napközbeni gyűlölt kis nasikat, amik nyilván nem répa (amit utálok), hanem boltban vett műzliszeletek, csokikák, péksütik, amik természetesen nem olcsóak, de legalább sok bennük a felesleges kalória és jól sem lakom velük.Mellesleg finomak. Nagyon is. A másik erősen megfogható dolog a vezetés. Természetesen a jogsit meg akarom csinálni. Nem vagyok egy jó sofőr, beismerem, nagyon sokat kell gyakorolnom, de nyilván úgy nem fog menni és lassít a dolgon, ha hullafáradtan megyek vezetni és dekoncentrált vagyok egész óra alatt. Szóval próbálok többet pihenni, hogy frissebben üljek be abba a Seatba, jobban tudjak koncentrálni, mert akkor hátha hamarabb lesz meg az a vizsga és szabadul fel a vezetésoktatásra kidobott pénz. Ami utána megtakarítás lenne már tényleg.
BTW utálom a répát…
És természetesen jó lenne, ha végre megtalálnám a párom, de úgy hogy lenne időm és energiám egy párkapcsolatra, egy másik emberre, ha magamra sincs időm és energiám.
Nagyon sok tevékenységet kilőttem az életemből, amivel időt tudtam nyerni. Az energiaszintem e sorok írása közben nagyjából -100 körül lehet és ezt természetesen megint magamnak köszönhetem. Hétvégén selejteztem. Egy kollégám adta az ötletet – ahhoz, hogy rendberakd az életed, először rakj rendet a szobádban. A ruhásszekrénnyel kezdtem. Csak kétszatyorni ruhától szabadultam meg végül, de ha végeztem az egész lakás rendberakásával, ismét átnézem a ruhásszekrényt. Végre megszabadultam egy doboztól, ami több mint egy éve rejti a cuccokat, ezeknek a felét kidobtam – valószínűleg a többi doboz tartalmával is ez lesz.
Ahogy sejtem, év végéig valószínűleg minden szabad hétvégémen selejtezni fogok. Túl sok dolog van, amit át kell nézni, ki kell dobni.
Mint ahogy sokszor leírtam most fáradt vagyok, de egy nagy hullámvölgyből épp kezdek kikecmeregni. Ahogy ismerem magam, nemsokára bemegyek egy újabba. Még ha valami váratlan elintéznivaló beesne, akkor valószínűleg összeomlanék, szóval remélem, hogy nem esik be semmi. Sőt biztos. Az biztos még, hogy nem kéne halogatni fontos dolgokat, de még van olyan, amit sajnos nagyon húzok. Előbb-utóbb csak ráveszem magam végre, hogy végre megcsináljam. Addig is, itt van a cicám, a blog… Az improvizációs színházu, ami tényleg feltölt. És a szükséges pihenés. Ami kell, az kell. És most e sorokat egy random macskával zárom, mert miért ne.
Mert nyilván az egész kanapén az én cuccomra kell lefeküdni… <3
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: