“Csak a változás állandó” – ez egy jól ismert mondás, amit hol szomorkás belenyugvással, hol féloptimista reménykedéssel fogalmazunk meg. A lényeg ugyebár az lenne, hogy a változásokhoz képesek legyünk rugalmasan alkalmazkodni, csak ez erősen annak a függvénye, hogy éppen mit dob a sors az arcodba – és olykor egy nagy pozitív változáshoz is pont ugyanolyan nehéz, sőt nehezebb átalakítani az életünket. Ha rossz irányba megy el valami, akkor a túlélő ösztön aktívan be tud kapcsolni, ami nagyban segít átvészelni a nehéz időszakot, de amikor valami jó történik és akarod csinálni, akkor valahogy nagyon félre tudnak menni a dolgok – talán pont ez az akarás és a megfelelési kényszer az, ami félreviszi a dolgokat egy olyan irányba, ami miatt az amúgy megtörtént jó dolog, már nem is annyira pozitív és örömteli.
Napi random bölcsesség
Én alapból nagyon rosszul alkalmazkodom és nem vagyok rugalmas, bár eléggé sokat fejlődtem, amihez az a vágyam vezetett, hogy szerettem volna bizonyos szintig elhagyni a komfortzónám. Kezdődött ez az egész a lakással 2017 végén, ami abszolút egy komfortzóna elhagyás, főleg, mivel te vagy a leendő tulaj, ezért más nem írhat alá helyetted, nem dönthet és nem választhat opciókat. És utána valahogy jöttek a dolgok. Rengeteg félelmem volt – például a repüléstől valósággal rettegtem – ehhez képest idén repültem tizenkétszer és ha éppen nem lennék már nullázva anyagilag, kiszámolt szabadságokkal, akkor valószínűleg vennék jegyet valamerre. Bár nincs kizárva, hogy megszáll a mehetnék és bejelentem, hogy megyek Albániába. (Amúgy ehhez útitársakat keresnék, jönne velem valaki Albániába pls?)
Egyszer valaki azt mondta, hogy azokat a dolgokat kell foglalkozni, megpróbálni, amiktől félünk. Leszámolni a kifogásokkal és csak megcsinálni. Lehet ez amúgy bármi, pl összepakolni és menni a világba (done), megcsinálni a jogsit (folyamatban), elmenni bungee jumpingozni (gyűjtöm a bátorságot) – de amikor sikerül megcsinálni, átlépni azon a bizonyos komfortzónán, akkor az a felszabadultság és adrenalin-löket annyira elképesztő és felszabadító, hogy napokig képes vagy utána vigyorogni és erőt ad a nehezebb napokra. És ez talán az egyik legjobb dolog a világon.
Meg a csokitorta.
Rengeteg bakancslistás dolgom maradt még és az a legjobb a bakancslistában, hogy bármikor bármennyi elemet fel lehet rá írni. Ahogy dobja az a bizonyos sors a kockáit.
Szerintem a félelmek azok, amik segíteni tudnak abban, hogy bátrabb, magabiztosabb ember lehess, aki azáltal, hogy elég bátor volt félresöpörni a félelmeket, megteremtett a saját maga által irányított életet. Nagyon sokan még azt sem ismerik fel, hogy félnek valamitől – és azt sem, hogy ez a félelem sok esetben nem reális. Például számomra az, hogy valaki fél a pókoktól nem igazán reális – vannak mérges pókok a világon – ez tény – de félni egy amúgy a legtöbb esetben pici élőlénytől, amelynél mi sokkal nagyobbak vagyunk, tényleg könnyen eltaposhatunk és amúgy kontakt esetén inkább ők menekülnek előlünk.
Oks, visszaszívtam… Baszki, de gecinagy dög!!!!!
Az utóbbi időben feltűnt, hogy az emberek mennyire szeretnek nekem megnyílni, mert nem ítélkezem felettük. Nem ítélem el sem a gondolataikat, sem a vágyaikat, félelmeiket sőt még a kifogásaikat sem. És pont ez ami feltűnt – tele vannak kifogással, ami megakadályozza őket az önfelfedezésben és ezek gyakran az én külső szememmel irreális gondolatok és félelmek. Ilyen például a “túl buta vagyok, hogy nyelvet tanuljak” – nem, nem vagy túl buta, van egy fél diplomád, ami nyelvvizsgával lenne teljes. Tanulni tudsz, azt már már bebizonyítottad, de nyelvet tanulni tényleg nehéz, főleg ha nem szereted és már elvették tőle a kedved. De gyakori kifogás volt a pénz, a körülmények, a család, a külső megjelenés, igazából minden.
Ahogy hallgattam a történeteket egyre könnyebben tudtam kapcsolódni és az ő történetük rávezetett, hogy a saját félelmem mennyire irreálisak – egyedül maradok, senki sem fog szeretni és senkinek nem számítok. Miközben itt ül velem szemben ez a kvázi idegen ember és olyan dolgokat oszt meg velem, amelyeket a legjobb barátaival sem feltétlenül – és látom rajta, hogy vágyik arra, hogy meséljen nekem. Hogy tényleg megszavazta felém a szinte feltétlen bizalmat, a legtöbbet, amit az ember kérhet és kaphat mástól.
Nekem nagyon új ez a kapcsolódás. Furcsa ez az újdonsült bizalom felém, főleg mivel én most nehezen adok bármit magamból. Örülök neki és pozitív dologként élem meg, de nem tudom azt mondani, hogy nem visel meg – így megértem, hogy a pszichológusok miért járnak egymáshoz. Amiket megosztanak velem, azt nem szánják másnak. Azon gondolkozom, hogy írnom kéne – nem csak a blogot, hanem rövid-hosszú történeteket, amikbe beleszövöm az életüket. A történetek, amiket hallottam nem voltak egyediek. Szenvedni a szülők, barátok, megnemértés vagy egy viszonzatlan szerelem miatt nem egyedi.
Senki sincs egyedül, még ha annak is tűnik a pillanatban. A probléma nem egyedi – csak te vagy egyedi és megismételhetetlen. Amíg élsz nem késő változtatni és belekezdeni valami újba, félelmetesbe.
Ha meg beszélni szeretnél róla valakivel, akkor nagyon jó percdíjakkal várlak szeretettel 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: