Ezer meg egy dolog történik mostanság, rosszak is, de inkább jók. Január és február hozott annyi izgalmat, mint a tavalyi év teljes egészében és az sem volt unalmas. Nem ültem már repülőn fél éve – hiányzik, de koronavírus van meg minden, meg amúgy is át kell mennem egy új, takarékosabb életmódra, mert kocsit akarok venni. Nem, jogsim még nincs, de már megvan az első forgalmi vizsgám időpontja, mehet a rettegés. Mármint én nagyon be vagyok szarva, csak a miheztartás végett. Pénteken lezárok egy korszakot és hétfőn új munkakörben kezdek, amivel egy álom válik valóra. Remélem be is fog jönni.
Az utóbbi időben elgondolkodtam több dolgon, például az emberi élet mulandóságán, a hazugságokba fektetett energiákon meg azon, hogy vajon melyik oldalán bontjuk fel a banánt. Igen, a két hiper-szuper témához be kellett nyögnöm ezt a nettó baromságot, mert komoly vitát szeretnék beindítani a blog olvasói között. Remélem, hogy sikerül.
Szóval melyik oldalán bontjuk a banánt?
Nemrég meghalt egy rokonom. Úgymond nem álltunk közel egymáshoz, nem tartottuk a kapcsolatot, de elmentünk a temetésre, ahol ismét elgondolkodtam az emberi hülyeség és bunkóság határain, másrészt az emberi élet rövidségén és mulandóságán, ami ellen sokat nem lehet tenni, csak elfogadni. Mostanság egy család általában temetéseken és esküvőkön találkozik, ezen az eseményen is elhangzott, hogy jaj, mi csak ilyenkor találkozunk. Szerintem ez nem véletlen, mármint, hogy nem tartjuk a kapcsolatot, itt is egy rég nem látott rokon elmondta, hogy milyen csinos lettem. Elég komikus jelenet volt, tesóim ott álltak mellettem, engem dicsért, majd eszébe jutott, hogy a hugicáknak is kéne valami jót mondani, nekem meg közben nőtt a fejem, hogy amúgy ez a megfogalmazás nettó taplóság szerintem. Mármint az, hogy de csinos lettem. Mert ebben benne vagy, hogy nem voltál az. Mondhatta volna azt is, hogy csinos vagyok, de valahogy azért utalnia kellett arra, hogy ronda voltam. Kösziiiii!!!!
Minél távolabbi egy rokon, talán annál könnyebb lerázni, elviselni. A vérségi kötelék valahogy gyakran sokkal súlyosabb érv, mint kellene: azaz miért kéne a saját életem feláldoznom pusztán azért, mert valakihez rokonság köt és nem a szeretet. Meddig mehetünk el mások életének kisajátításával azzal az érvvel, hogy mégis felneveltük az illetőt, hogy az a személy a mi vérünk és hogy mi egy család vagyunk. Talán korábban is említettem a blogon, hogy az apámmal viharos a kapcsolatom és a dolgok jelenlegi állása szerint nem vagyok biztos abban, hogy fogom még látni az életben. Ott van az a furcsa bűntudat, hogy az illető az apád, gondoskodnod kéne róla, mert… nos igazából nem nevelt fel, de az apád, de a saját lelki békéd érdekében úgy döntesz, hogy inkább megszakítod ezt a kapcsolatod és egy fontosabb és sokkal különlegesebb személyre koncentrálsz a saját életedben: magadra. Ezzel a döntéssel magadra vállalod, hogy egyesek leköpnek, megítélnek, elhordanak minden szarnak, de ezt is el kell fogadni, mindig is voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik ahelyett, hogy a saját életüket raknák rendbe, inkább másokét ítélik meg.
Tegye fel a kezét az, akinek rendben van a kapcsolata mindkét szülőjével. Nagyon kevés ember fogja felemelni a kezét és az a legmegdöbbentőbb, amikor egy társasjátékesten kiderült, hogy az összes asztalnál ülő egymást nem feltétlenül ismerő embert összeköti az, hogy nincs jóban az apjával. Két opció van, vagy ugyanaz a sérültség egymáshoz vonzza az embereket, vagy ennyien éltük át azt, hogy nem kaptuk meg azt a szülőktől, főleg az apától, amire vágytunk: szeretet, támogatás, lehetőség egy egészséges önbizalomra.
Mindannyian ismerünk olyan embereket a környezetünkben, akiknek soha semmi sem jó, de ők maguk a gerendát sem fogják meglátni a saját szemükben. Lesznek olyanok, akiknek minden is kell most azonnal, nem lehet várni öt percet, öt másodpercet sem. Lehet ez szülő, pár, főnök, ezeket az embereket nem tudjuk megmenteni ők nem fognak megváltozni. Nem az a megoldás, hogy elfogadjuk őket olyannak amilyenek és kiszolgáljuk őket a milyenségükkel együtt. Az ilyen ember elől menekülni kell, a szülőtől leválni, amilyen hamar lehet, a párt otthagyni, új munkát keresni stb. Addig a pillanatig, amíg félünk elválni ezektől az emberektől, a következő párkapcsolat, munkahelyi szituáció és kísértetiesen ugyanaz lesz, mint az előző, ugyanazokat a toxikus kapcsolatok (ma ez a nap szókapcsolata, mert művelt vagyok) jelennek meg az életünkben. Úgymond bevonzzuk őket, de valójában azért alakul ez így, mert ezekben érezzük magunkat kényelmesen, nem vágyunk egészséges viszonyokra, mert nem tudjuk, hogy hogyan kell ezekben viselkedni, nem ismerős számunkra egy egészséges kapcsolat.
Szerintem az első lépés az, hogy felismerjük a helyzetet és ne védeni kezdjük az embert, hogy ő ilyen, így kell elfogadni és szeretni, nem akar ő rosszat senkinek, csak értem teszi, az én érdekem is, hiszem buta/önző/beképzelt/összeférhetetlen vagyok, hanem el kell ismerni, hogy egy narcisztikus pöccsel/pinával sodort össze minket az élet. Ilyenkor kell ASAP kilépni és nem hibáztatni magunkat. Nem keresni őt, nem indokokat, kifogásokat keresni, hogy ő miért nem rossz. Meg lehet és kell is érteni a másikat, de ettől még nem önzőség magunkért tenni. Nem sajnálni kell a másikat, hogy mi lesz vele nélkülem, felnőtt ember, megoldja egy kis önállóság még nem tett rosszat senkinek vagy max jön a következő áldozat, akinek sajnáltathatja magát. Ami neki jó.
Itt leírni könnyű a dolgot. Megtenni nehezebb. Én is folyamatosan azon vagyok, hogy kizárjam a mérgező kapcsolatokat az életemből, de van akit nem könnyű vagy főleg társadalmi, neveltetési és lelkiismereti okok miatt, mást pedig azért, mert tényleg szeretem őt, annak ellenére, hogy pöcs/pina.
Ezek után még dobok egy képet egy cuki minilóról, akikbe teljesen belebuzultam, azért ilyen nehéz téma után kell a cukiság.
Meg egy kötelező cica is a pacika mellett 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: