Sokan kértétek, szórakozni szeretnétek a blogomon, hát most nem lesz benne köszönet, mert a faszom kivan… 😀
Szóval karantén van, vagyis lenne, mert hát nem tartom be, nekem kell az a nap fénypontja, hogy kimegyek a szabad levegőre sétálni vagy futni. Ha elrendelik a kijárási tilalmat be fogom tartani ugyan, de nagyon meg fogom szenvedni. De még nincsen, tehát tudom élvezni a parkot, napsütést, ha még egy kis időre is. Frusztrál, hogy egyedül vagyok, frusztrál, hogy nincs komolyabb fizikai kontakt az életemben, még az is hiányzik, hogy valaki az arcomba mászik a metrón. Szopó…
Nehezen élem meg ezeket a napokat, gyakorlatilag mindent, amit szeretek, elvettek tőlem és nehezen fogadom el ezeket a veszteségeket. Nincs fellépés, nincs imprószínház, nincs uszoda, nincs tangó, nincs barátokkal sörözés, nincs fürdőzés. Még a jogsim is elvették, és nem azért, mert részegen vezettem, március 23-án vizsgáztam volna. A volna szón a hangsúly. Mert nem lesz, mert járvány van, amitől rettegünk. És az a durva, hogy aki amúgy normális és értelmes, az is kezd becsavarodni, mert a napi sajtó mástól sem zeng, nincsenek igazán egyéb hírek, pedig biztosan született pandabébi a wuhani állatkertben… Vagy Milánóban.
Pandepic <3
Mindig próbálok realistán közelíteni dolgokat és bevallom őszintén én még mindig nem látok akkora bajt, mint amekkorát a sajtó csinál belőle. Nem a vírus a probléma, mindig is voltak az emberiség történetében világjárványok, csak a sokat szidott modern orvostudomány és a gyógyszeripar ezeket kiszorította, kontroll alá helyezte. Létrehozták az autizmust okozó védőoltásokat, az antibiotikumokat, az inzulint és ezer féle gyógyszert, ezzel nyerészkednek rajtunk, pedig nincs is szükségünk gyógyszerekre, csak tömnek minket vele. Mondjuk sok gyógyszert kiválthatnánk, ha figyelünk arra, hogy hogyan élünk, de mindegy.
Szerintem a magyar és a külföldi kormányok jó része is nagyon rosszul kezeli a válságot és ez az, ami súlyosbítja a problémát és nem az, hogy összeomlik a magyar ellátórendszer – főleg mivel személyesen volt szerencsém tapasztalni, hogy igazából hazánk egészségügyi rendszerét lényegében bármi is szét tudná zúzni. A lényeg, hogy ne legyél mostanság fogfájós, isten ments, hogy epeköved legyen, ha pedig begyulladna a vakbeled, írd meg a végrendeleted, ha még nem tetted volna meg. Mert nem kapsz ellátást, koronavírus van. Felejtsd el a méhnyakrákszűrést, mammográfiát vagy hogy megnézik egy gyanús anyajegyed, ha nem pusztulsz meg koronavírusban akkor a rák egyen meg. Ami nonszensz, és a lelki betegségek, depresszió, ami kialakul a bezártság miatt és az, hogy halasztható esetben nem kapunk ellátást, rövid távon is több betegséget fog eredményezni, mint bármilyen járvány. Mondd annak, akinek krónikus fájdalma van, hogy most nem műtik, nem szabadulhat meg a fájdalomtól, neki bármennyire is empatikus számít az a hónap. Mond annak, aki pici csomót talált a mellében, hogy most nincs kapacitás ellátni, de lehet két hónap múlva már nem lesz kit ellátni.
És mondd annak, aki idén érettségizett volna, hogy ismételni kell a középsulit vagy annak, aki a diplomáját szerette volna idén megszerezni, hogy bocs, de nincs záróvizsga. Mi lesz azzal a sok munkanélkülivel, aki a leállások miatt vesztette el a munkáját? Mert évek, mire minden visszaáll.
Mondtam, hogy nem leszek túl népszerű. 😀 És még nincs vége. Tegnapelőtt dühöngtem azon, hogy sok idős ignorálja a híreket, nem veszi figyelembe a helyzetet és boltol, lottózik, kint csövezik az utcán, de én is képtelen vagyok magamtól megtagadni ezt az icipici napfényt. Tavasz van és annak ellenére, hogy mi én úgy gondoljuk, hogy az emberiséget fenyegető kór ellen harcolunk, bekúszik a napsugár és életet hoz. Elkezdett hajtani a tulipánom és amikor ránézek újból reménykedek. Valamiért meggyőztem magam, hogy amikor az én kis erkélyi tulipánom kivirágzik, minden jobbra fordul.
Ma reggeli állapot. Vajon ki lesz a győztes? Tudom, hogy ez sok tulipán, de egy cserépben 🙂
És közben próbálok nem olvasni híreket, mert csak a pánikot kelti bennem is, aki annyira próbál reálisan gondolkodni. Én még mindig hiszek abban, hogy nem lesz baj – és végső soron az emberiséget nem fogja kiírtani a vírus. Azonban a következményei és itt nem csak a gazdasági dolgokat értem velünk lesznek még nagyon sokáig. Én konkrétan iszom. Én, akit egy-két borra is nehezen lehetett rávenni, minden este rácuppanok a boros üvegre és lenyomok egy-két pohárral, mert annyira stresszes vagyok, amivel amúgy megtettem azt a bizonyos 0. lépést az alkoholizmus felé. Féltem a munkám, féltem a jövőm… Én tenni akarok az álmaimért, de bizonytalan, hogy mikor dolgozhatok rajtuk újra. Jelen pillanatban olyan, mintha minden, amiért dolgoztam valaha is, teljesen felesleges volt és ezt azért, mert jött egy járvány… és minden bedőlt, amit akartam, terveztem, hittem.
Másról manapság nem lehet beszélni, igazából nagyon sok egyéb téma nem is kerül elénk csak ez. Félünk attól, hogy emberek fognak meghalni, és amikor valaki erről beszél én mindig elgondolkozok azon, hogy hogyan félhet valaki a haláltól? Vajon a saját halálától is fél vagy csak a másokétól? Miért? Természetes: éltél, aztán emiatt meghalsz. Hol a probléma? Talán túlmisztifikáljuk az egészet, el akarjuk hinni, hogy valami lesz a halál után, nem tudom, mert az én világomban, amiben rém egyszerű dolgokat nagyon el tudok bonyolítani, ezt a dolgot pont nem. Talán ennek két oka van: egyrészt engem egyszer tényleg csak egy szalmaszál választott el a haláltól és abszolút elfogadtam akkor a tényt, hogy nekem annyi. Az elfogadás, könnyebbé tette a dolgokat, aztán mégis megmaradtam és írhatom ezt a csodablogot. A második meg az, hogy nekem igazából minden közeli rokonom meghalt már. Az imádott anyai nagyapámról két emlékem van, az egyik az, hogy nagyon szerettem a másik az, hogy látom a koporsóban feküdni. Akkor olyan 5 éves voltam, a legkisebb hugom még nem született meg, kistesóm anya karjaiban volt, nagyapa meg a koporsóban. És az ötéves Anikó csak azt értette meg, hogy nagyapa nincs többé, mert meghalt. És ez nem egy rossz emlék, bármennyire annak hangzik. Elbúcsúztam tőle, szerettem, mostanság sokat jut eszembe. Tízévesen realizáltam, hogy egy nap anya sem lesz majd, akkor egy délutánt végigbőgtünk a tesókkal. Aztán jöttek a halálesetek a családban és valahogy olyan egyszerűvé vált ez a dolog a fejemben. Elkerülhetetlen, az élet része. Meg hát ugye a blogból tudjátok, hogy amikor nagyon durva depresszióm volt, kacérkodtam én ám az öngyilkosság gondolatával, de jelenleg vagy halálra fogom unni magam vagy halálra iszom.
Forralt bor. Mérték a bögre, tartózkodási hely a padlón.
Szóval jönnek a hírek, ennyi megbetegedés, ennyi halott, a világ sokkban, leállítunk mindent, lassan fingani sem lehet, mindenki virológus, tisztifőorvos, egymást is próbáljuk korlátozni. Miközben az olyan betegségek, mint magas vérnyomás, diabétesz, szív- és érrendszeri bajok bizony emelik a rizikót, akkor ott van a dohányzás, túlzott alkoholfogyasztás, de persze Magyarország a 10 millió egészségesen táplálkozó, sportoló, egészségére figyelő ember országa… A lófaszt nem. Nálunk a legmagasabb az elhízottak aránya, a népesség kb harmada dohányzik az alkoholizmus meg divat (mondá a szerző, és kornyolt egyet a borából). Igen vannak akik betegségekkel születnek, de azért mindannyian hallottunk már olyat, aki látott olyat, hogy cukros ismerőse inkább az inzulint tolja, minthogy figyeljen az étrendjére és sportoljon. És ez a baj, nem a vírus. Merem állítani, hogy az a nénike, aki amúgy jókedélyű, nem stresszel, mert minek, minden nap sétál egy jót a friss levegőn, jól eszik, fáj egy kicsit a háta, rossz egy picit a szeme, kevesebb veszélynek van kitéve, mint egy 30-as irodista, akinek már magas a vérnyomása, már titokban emelkedik a vércukorszintje, stresszes, zabál és nem sportol, mert az fárasztó. De ő csak példa volt persze, nem ismerek ilyeneket. De én hiszem, hogy ha figyelünk magunkra, egészségesen élünk, nézzük, hogy, mit eszünk és mikor, mozgunk, szabadban vagyunk, friss levegőn nagyon sokat, többet tettünk mint 5000 kézmosással és kézfertőtlenítéssel vagy szájmaszkban. Vagy azzal, hogy kerülünk bármilyen fizikai kontaktot. Leéltem 31 évet azzal, hogy nem érdekelt, hogy milyen betegséget terjeszthetek és ki kapja el vagy hány méterre állok egy másik embertől. Nem is gondoltam bele. És ezt szeretném folytatni, ahogy szerintem mindenki, mert így sokkal kényelmesebb.
Inkább élek 32 évet, ami izgalmas, tele van barátokkal, sporttal, tánccal, utazással, nevetéssel, mint 100-at bezárva. Mert az élek, nem csak azt jelenti, hogy működnek a fizikai funkcióim – hanem azt, hogy ki is használom. Szerintem nincs értelme egy olyan életnek, amit abban a félelemben élünk le, hogy akármikor meghalhatunk, sőt pont ez teszi értékessé az időt, amit a földön töltünk. Az meg, hogy mi lesz utána, menyország, pokol, reinkarnáció vagy semmi, mit számít ebben az életben, amíg törekedem arra, hogy éljek és élni hagyjak másokat? Igazán élni, és nem csak létezni (közben bort tölt).
BTW ha igazán őszinte akarok lenni, és én az vagyok, ha el is kapom, én nem bízom annyira a magyar egészségügyben, hogy jelezzem, hogy bajom van, csak max akkor, ha már nagyon nem kapok levegőt, fuldoklom és a dögrovás szélén állok. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én a végsőkig döglődök inkább itthon, minthogy az elvérző egészségügyre bízzam magam.
Pacsi!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: