Húsvét van. Csak szólok, ha valakinek nem tűnt volna fel. Egy hónapja az volt a terv, hogy ezt a négy várhatóan nyugis napot arra használom fel, hogy kivakarjam a lakást a koszból és rendet rakjak… A home office első hetében a házimunka jó részét kipipáltam, tény, hogy lenne mit takarítani, de azért ennyire igényes nem vagyok. A múlt héten kétszer (!!!) felmostam, már ma is egyszer, pedig nem szokásom (inkább puculom ki a WC-t ötször, mint söpörjek vagy felmossak), de úgyis kezdődik az allergiaszezon, a macska is vedlik, a hajam is hullik, meg az itthoni torna, festés és nagy néha az egyéb kreatív tevékenységek kosszal járnak. Meg igazából az itthoni lét.
Lassan összefolynak a napok, komolyan el kell gondolkodnom azon nem egyszer, hogy milyen hónap, milyen nap van és, hogy péntek van-e, esetleg hétfő. Az, hogy hanyadika… Esélytelen… Négy hete vagyok home office-ban és nincs mit várni, a híreket figyelem és próbálom nem felbaszni az agyam, elkeseredni, hisztizni. Utóbbi könnyedén megy, ha nem figyelem a híreket és nem törődöm más emberekkel, azzal, hogy épp hogyan dühöngenek, mi nem tetszik nekik és milyen vélt vagy valós tulajdonságukkal/tettükkel helyezik magukat más emberek fölé. Viszont az a rossz, hogy nagyon nem látszik még a vége és bár elfoglalom magam, futással, itthoni tornával, tánccal, kreatív dolgokkal, sőt bevallom néha barátokkal is elmegyek sétálni – ez úgy életben tart – de túl lassan telik az idő.
Itt az április és ritka gyönyörű tavaszt hozott. Tavaly ilyentájt mentem Szicíliába és ott tapasztaltam ilyen csodás meleget, itthon hideg volt, fűteni kellett és pont elvágták a biciklitolvajok a távhővezetéket, ami miatt fel kellett gyalogolnom a 15-re. Akkor azt hittem, hogy az szar, de inkább ténék haza Cataniából az éjféli géppel és gyalogolnék fel hajnalban nehéz csomaggal a sokezredik emeletre, mint a saját lakásom fogságában lenni. Mert nekem ez börtön, nem azt érzem, hogy megvédem magam valamitő Attól fosztottak meg, ami nekem a lényem alapját adja: én akarok, én döntök és én vállalom a következményeket – a fennálló törvények és szokások figyelembe vételével természetesen. De most amit akarok, élni a régi, imádott életem, de hiába döntenék így, mert nem lehet.
Szicíliai tavasz tavaly ilyenkor… Szép volt, jó volt, visszamennék 🙂
Sok emberrel beszélgetek és ezek közül nagyon kevés fél csak magáért, jobban félti a családját, szeretteit, amin én mindig meglepődök, mert én sosem féltettem senkit – igazából nem tudom miért – talán, mert a szememben azok, akik fontosak számomra erős, ügyes emberek, akik képesek vigyázni saját magukra és mindig hiszem az adott helyzetben a legjobb döntést hozzák. Megadom nekik azt a bizalmat, hogy képesek vigyázni magukra és nem féltem őket. Ettől függetlenül tudom, hogy történnek rossz dolgok a világban, de elfogadom, ember vagyok, nem tudok megmenteni, megóvni mindenkit, a saját sorsától meg lehetetlen megmenteni akárkit is – főleg, mivel nem tudjuk, hogy mi a sorsunk. Rossz dolgok vannak, lenniük kell, mert különben nem lehetnének jó dolgok.
Mostanság megijeszt az az emberi ostobaság határtalansága, amire rengeteg példát tudnék felhozni az utóbbi hetekből, de nem teszem. Nem érdemes, tenni nem tudok elleni és attól, hogy én mondok valamit, nem fog máshogy gondolkodni vagy cselekedni az az ember, csak akkor, ha tényleg van némi józan belátása, de ahhoz brutál sok önismeret kell és nagyon meg kell aláznunk a saját egónk. És nekem sem lehet feltétlenül igazam, bármennyire is küzdök azért, hogy tényekkel és bizonyítékokkal támasszam alá, amit mondok vagy teszek. Az igazsággal pont az a baj, hogy sok arca, rengeteg aspektusa (legyen ez a nap szava) van és az emberi felfogóképesség véges… Nem tudunk egy ténnyel előállni, anélkül, hogy ne legyen mellette legalább egy kérdőjel és ellenvetés, de örök bizonytalanságban sem lehet élni.
Két hete írtam egy levelet magamnak. Igazából, szinte semmit nem valósítottam meg és még a tulipán is haldoklik, valószínűleg végül megfázott. Egyszerűen csak eluralkodott rajtam a demotiváltság, semmire sem voltam képes sajnos, teljesen az önsajnálat rabja lettem sok napra. Meg az alkoholé, most, amikor-e sorokat írom, akkor is éppen be vagyok csiccsantva egy picit.
Nagyon érdekes ez a világ. Én nehezen tűröm, hogy korlátozva vagyok a személyes szabadságomban, engem ez sokkal jobban megvisel, mint kórházban feküdni fájdalomcsillapítokkal, nyugtatókkal és altatókkal belőve. Próbáltam az utóbbit, többször is, benne van a CV-mben. Én voltam az, aki közölte a főorvossal, hogy így két hét után nekem elegem lett és szeretnék saját felelősségre távozni, mert nem bírok még egy napot ott tölteni. Mehettem, de mindez azért volt, mert korlátozva voltam és ahogy öregszem, egyre rosszabbul tűröm azt, ha úgy érzem, hogy a személyes szabadságom veszélyeztetve van. Viszont léteznek olyan, számomra furcsa emberek, akik élvezik, hogy nem kell kimozdulniuk, sőt van olyan is, aki kifejezetten imádja, hogy még emberekkel sem kell érintkeznie. Nekem, a túlmozgásos, extrovertált koncentrációzavarosnak ez a helyzet a pokol, mivel igazából csak a sport tud lekötni – míg nekik egyik másik ASPEKTUS a mérvadó, ami a nyugalom, nekik az én állandó pörgésem felfoghatatlan. Hihetetlen számomra, hogy valaki élvezi az érintkezés hiányát, élvezi, hogy otthon is lehet, nem kell munkába mennie, nem kell beszélgetnie másokkal. Míg a falat kapartam, megállapítottam, hogy annyira mások vagyunk mi emberek, hogy csoda ez a diverzitás, míg én a poklot járom be, azzal, hogy ennyit itthon vagyok, másnak ez az igazi boldogságot jelenti. És hogy ez mennyire nem baj – egyszerűen csak más utat kell bejárnunk.
Rossz tud lenni itthon egyedül, főleg, hogy a kicsi kis ördög folyamatosan ott ül a vállamon és ezt-azt a fülembe súg. Pl.: egyél még csokit, vegyél egy vibrátort, meg azt is, hogy lehet, hogy én már rég túl vagyok ezen az egészen, hiszen volt egy nagyon csúnya náthám februárban, amiből nagyon nehezen másztam ki – legalábbis náthának hiszem, de ki tudja. Sok ismerősöm volt beteg, de úgy, hogy azóta emlegeti… Én meg vagyok róla, győződve, hogy már azelőtt itt volt ez a betegség, mielőtt a bármilyen teszt elérhető volt, csak vagy nem okozott tüneteket vagy másnak hitték, hiszen normál esetben influenzát, garatgyulladást (azom volt, szar!), tüszős mandulagyulladást (azom is volt, az is szar), középfülgyulladást (olyanom is volt, az se túl jó) nem tesztelnek… Pedig a tünetek hasonlóak… Mindegy, biztosat csak akkor fogok tudni, ha valaha kontakt kutatás során szem elé kerülök vagy beprodukál valami nagyon csúnyát a szervezetem. De ha ezt akkor nem sikerült összehoznia, amikor olyan helyen léptem fel, ami tele volt emberrel, én bízom benne annyira, hogy nem fog cserben hagyni. És abban is, hogy jelzi, ha valami gond van.
Valahogy az utóbbi hetek, hónapok hisztériájában elfeledkeztünk arról, hogy van egy csodálatos, összetett rendszer, ami vitán felül csak értünk van – nem, nem az operatív törzs, hanem ez a saját testünk. Higyjünk benne, nem hagy minket cserben. Ő az, aki megvéd, bármi is van, bízzunk benne, szeressük és építsük, akkor nem hagy minket cserben. És legfőképp ne féljünk – minek? Az történik, aminek történnie kell, a kérdés csak az, hogy hajlandóak vagyunk-e tanulni belőle.
Kellemes húsvétot mindenkinek!
Aki tudja, hogy melyik filmből van a kép, kap egy könyökpacsit!