Gyakran írok mostanság a blogba, ebből is látszik, hogy nincs jobb dolgom, sajnos, de majd, ha újraindul az élet, eltűnük mint szürkeszamár a ködben. Szerettem a régi életem, bármennyire is kaotikus volt és minden vágyam visszakapni, bár nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben ez megtörténhet.Tudom, hogy ezeket már írtam és írom már hónapok óta picsogok, de lassan két hónapja vagyok home office-ban és a motivációs szintem a 0-ra esett vissza. Úgy érzem, hogy miután újraindul az élet, két hétre lesz szükségem legalább (!!!), hogy ki tudjam pihenni azt a stresszt, amit ez a helyzet okoz, illetve pótolni tudjam a relaxációs, rekreációs aktivitások hiánya miatt kialakult hiányérzetet (szeretném magam megdícsérni eme mondat miatt, egyre jobban és jobban fogalmazok – egy nap elérem az Oravecz Coelhoi szintet is).
A kép illusztráció… Én ennyire se leszek látható.
Az idő egyre szebb, lassan belépünk a nyárba, a nappalok egyre hosszabbak – és egyre jobban hiányoznak a barátok, kollégák, a strandolás… Minden, ami a nyárhoz tartozik. Minden, ami most úgy tűnik nem lesz – idő, amit ellopnak tőlünk és amit sosem kapunk vissza. Egyre kevésbé hiszek a Sorsban vagy az eleve elrendelésben és egyre kevésbé gondolom úgy, hogy az ember valami megvalósítandóra születik, valami nagy életfeladattal. Képes vagyok dönteni arról, hogy mit akarok vannak vágyaim, amiket meg akarok valósítani – így nem számít, hogy mire születhettem, az számít, hogy azt az életet élem, amit élni akarok és boldog vagyok-e.
Mindenki életében vannak olyan kulcsfontosságú pontok, amelyek nélkül nem lenne ott, ahol. Ez lehet egy sorsszerűnek tűnő találkozás, egy munka elvesztése, egy betegség vagy egy tragédia… de ha logikusan elkezdjük vizsgálni a történéseket, akkor rájövünk, hogy az adott esemény csöppet sem volt sorsszerű és annak, hogy pont ott, akkor, az történt számtalan előjele, tényezője volt és a sorsszerű történésekhez, találkozásokhoz mindig több ember döntése, cselekedete szükséges.
A szokásos állat a blogpsztban a lájkokért…
Próbálok egyre kevesebb cikket olvasni és ha mégis megteszem ezeket, próbálom legalább a kommenteket elkerülni. Több-kevesebb sikerrel. Gyakran elhangzó tragikus érv, hogy azért kell otthon lenni, mert hogy bírnád ki azt, hogy tudnád felelni a lelkiismeretednek, ha meghal valaki azért, mert elkapja tőled a koronavírust. Blabla, személyesen is volt szerencsém hallani, sokszor olvastam is, már kiborító, legalábbis számomra, mivel nekem már elegem van a folyamatos bűntudatból és a lelkiismeretemre hatásból. Profinak számítok a bűntudatban élésben éd PhD-m van önmarásból, összesen sikerült 17 évet komoly önmarcangolásban leélnem, elárulhatom, hogy amúgy nagyon jól együtt lehet ezzel élni, sőt fel is lehet dolgozni. Nem lehet egy egész életed leélni úgy, hogy marod magad és nincs értelme a társadalomnak sem emlékeztetni téged a vélt vagy valós bűneidre. Elég a bűntudattal töltött évek, annál nagyobb büntetés nincs. Megbocsátani magadnak egy hosszú folyamat, de megéri rajta végig menni és megérni kiállni azok ellen, akik csak a bűneidet képesek ismételni. Senki sem tökéletes, de ha a hibáinkat kezdenénk egymáshoz vágni, akkor sosem végeznénk vele. És értelme sincs, a múlt az múlt, ami történt abból tanulhatunk, de nem szabad önsorsrontó módon folyamatosan a saját szemünkre vetni ezeket. Nincs értelme.
Én 17 évig okoltam magam apám balesete miatt. 14 éves voltam, én voltam megbízva azzal, hogy vigyázzak a tesóimra. Anyám az én szülőimen volt. Aznap esett, apám kint volt az építkezésen, a panel teteje, ahol laktunk beázott. Apa találkozott a szomszéddal, be se köszönt, felment a tetőre, megcsúszott, leesett a létráról. Hallottuk a zuhanást, a segélykiáltást, de a 14 éves énem úgy döntött, hogy jobb, ha nem megyünk ki segíteni – a hang hasonlított a gonosz szomszéd gyerek hangjára és féltem, hogy ez egy trükk, hogy bánthasson minket – mivel már többször fenyegetett minket, nagyon féltünk tőle. Aztán kopogott a szomszéd bácsi… és az életünk örökre megváltozott. Hibáztattam magam amiatt a nap miatt, végül oda jutottam, hogy meg sem kellett volna születnem, mert akkor nem megy tönkre ennyi élet. Aztán egy nap a hang, ami a repülőjegyet veszi, rávesz, hogy elmenjek a buliba, befizet,valami érdekesnek tűnő eseményre, rávesz sportolni, megeteti velem a tortát a saláta helyett és általában úgy kezdi a mondatot, hogy “tudom, hogy ez a komfortzónádon túl van meg nem tűnik jó ötletnek, de…” megszólalt a fejemben: annyit mondott, hogy hülye vagyok. Hogy aznap minden rosszul alakult, de ezer körülmény volt, ha már egyet kiveszünk, (és nem azt, hogy ha én nem vagyok), nem történik meg a baleset. Ha nem esik, ha nem ázik be a tető, ha nem találkozik a szomszéddal, ha előbb hazajön lecserélni a cipőt vagy inni egy kávét, ezer “ha”, de már nem tudjuk befolyásolni, megakadályozni. Én csak annyit tehettem, hogy legyőztem a bűntudatot a múltbeli énemért, aki már eleget szenvedett, a jelenbeli énemért, aki döntéseket tud hozni és a jövőbeli énemért, akinek csak a boldogságát szeretném biztosítani.
Én úgy gondolom, hogy bár nem hiszek a sorsszerűségben vannak dolgok, amiket nem tudsz egyszerűen elkerülni, ilyen a halál. Viszont azt, hogy miattam hal meg valaki, csak akkor mondhatom biztosra, legalábbis szerintem, ha úgy döntök, hogy az illetőt megölöm, kitervelem a gyilkosságot jó előre és végrehajtom azt. Amikor történik egy súlyos autóbaleset, szakértők elemzik a helyzetet, rengeteg körülményt vizsgálnak és évekig húzódnak az elemzések, modellek készülnek, miközben egy laikus csak annyit mond, hogy igen, de az illető túl gyorsan ment, ezért volt a baleset. De közben ott van a másik szabálytalansága, az út állapota, a sötétség, egy szerencsétlenül felbukkanó állat… Amiből egy szakértő végül azt mondja ki, hogy senkinek az egyértelmű felelősségét nem lehet kimondani, 60%-ban ez, 70%-ban az, mert a körülmények együttese okozta a balesetet. De ezektől függetlenül, amikor beülsz az autóba, azt nem azzal a szándékkal teszed, hogy szalagkorlátra felkenődve végezd.
Ugyanezt gondolom egy fertőzés, a mostani divatos korona, átadásával is, nem szándékosan köhögöm, tüsszentem le az embert. Főleg nem egy olyat, akit szeretek. Igen, sok dolognak ki vagyunk téve, de egy kórokozó jelenléte, nem jelenti feltétlenül azt, hogy el is kapok bármit is vagy átadok bármit is. Lehetek elővigyázatos, de ezt ésszerűen. Ha valaki meg is betegszik, akkor is ezer körülmény van még a világon, mennyire erős az illető immunrendszere, milyen betegségei vannak, milyen kezelést kap, hogy reagál ezekre. Amikor én kórházban voltam, volt ott nem egy annyira bunkó nővér/orvos, akik felől meg is dögölhettem volna. Eggyel kevesebb, majd lesz másik beteg. És voltak nagyon cuki, lelkiismeretes nővérek és orvosok is, akik tényleg odafigyeltek rád. Még az se mindegy, hogy mikor jön a segítség, amikor még relatíve jól vagy vagy az utolsó pillanatban. Ott van ezer körülmény, mégis kijelented, hogy amint lehet (tehát nem fű alatt, hanem, amint engedélyezik, azaz nem szedsz meg semmilyen szabályt vagy törvényt!!!) utaznál, mennél étterembe, strandra zúdul rád a mocsok, megy a bűntudatkeltés és mindenki okosabb. Mintha éveznék, hogy leírhatják a bűntudatkeltő sorokat, ettől éreznék magukat fontosnak, mintha attól élnének, hogy leírhatnák, hogy az nem úgy van, ahogy te érzed.
Ezekkel, amiket most leírtam, nem bagatellizálni akarok vagy felelősséget leszedni a vállakról, csak pusztán végre egyszer őszintén kimondani a véleményem. Aki fél úgyis fél, aki otthon akar maradni, úgyis otthon marad, aki el akar ítélni másokat, úgyis talál majd még ezer okot, amiért ítéletet mondhat mások felett, miközben a saját nagyságát emeli. Valakinek a nyomora nem egy kétoldalú érem, hanem minimum egy hat oldalú dobókocka. Rengeteg okkal, faktorral, aminek központi tényezője az egyén döntése – egy olyan dolog, amit nem tudunk felülírni semmivel. Viszont megtanulhatunk megbocsátani magunknak és másoknak is, de erre is fel kell készülni, nem lehet kényszeríteni – de nincs felszabadítóbb, mint letenni azt a régi terhet és a súly nélkül továbbmenni (gyerünk, idézettek csak, ez is egy kurva jó mondat lett).
A mai blogposzt cicus támogatásával született meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: