Ez az utolsó blogposztom, legalábbis ebben a formában. Búcsúzom tőletek kedves olvasóim, remélem sok örömet okoztam ezzel a sok hadoválással. Legyen a blogom lezárása 2020 utolsó tragédiája.
Lassan hagyománnyá válik, hogy az év utolsó napja nem múlhat el blog nélkül, szóval jöhet az utolsó bejegyzés; foglaljuk össze 2020-at egy szóban:
Pfffffff
És nem ez volt életem legszarabb éve és még nem is dobogós!!! Bizonyos szempontból jobb is volt, mint 2019, mert csak az év felében szerettem volna megölni magam, nem szinte az egészben. Több posztot láttam, hogy sokan inkább kiírják miért hálásak, hisz kipucolódott egy csomó felesleges, nem fontos dolog az életükből, de én szeretnék visszatérni a járvány előtti életemhez. Mert az én életem, főleg január-február alatt istencsászárkirály volt, a maga túlterhelt, kaotikus nehézségeivel együtt, de létezett. Én ezt a vegetatív állapotot, amikor annyit csinálok, hogy a Netflixen váltogatok a sorozatok között, nem tudom igazán életnek tekinteni és különösebben értékelni.
Dolgozok rajta
Szóval mit adott 2020 nekem, amiért hálásnak kéne lennem? Lófaszt sem. Én továbbra is gyászolom azt az egy évvel ezelőtti embert, aki annyira reménnyel és tervvel vágott bele az új évbe és amik közül legalább a jogsi meg a kocsi megvalósult – de ez járvány nélkül is megtörtént volna. Most az év utolsó napján számot vethetetk a veszteségeimmel, de nem tudok terveket szőni, álmokat kergetni, őszintén 2021-re minek. Az is csoda lesz, ha egyszer végre szabadon kimehetek az utcára anélkül, hogy a maszkomat keresném vagy az órámat nézném, hogy mennyi időm van még este 8-ig.
Gyászolom az álmaim, a vágyaim, a soha meg nem valósuló terveim, az emberi kapcsolataim, a bulikat, koncerteket, azt, hogy együtt nevetek másokkal, az öleléseket, a táncot és készen állok arra, hogy befogadjam az életembe az HBO Go előfizetést is. Mert nincs is jobb 32 éves, szingliként filmnézéssel, kötögetéssel és egy cicával tölteni az estét. Minden estét. Bár az én szerelmi életemnél szerencsétlenebbet nem nagyon találni, de eddig mindig volt valaki, aki plátói romantikus érdeklődés szerepét játszotta az életemben. De most nincs olyan, hogy véletlenül összefutunk a folyosón, hátha ott lesz az órán vagy lehet ő is ott lesz a buliban… Hiányzik az az érzés, amikor van valaki, aki összeszorítja a szíved, csak azért, hogy utána hevesen doboghasson. Mi értelme úgy az életnek, hogy nem csinálhatod, amit szeretsz, nem lehetsz azokkal, akiket szeretsz és nem tudsz bevonzani senkit, akibe beleszerethetsz? Persze, nem vagyok lélegeztetőgépen, azért vannak ilyen luxusproblémáim, de úgy gondolom, hogy meghalni sokkal jobb, mint olyan életet élni, amit nem szeretsz. Lehet ez az állapot átmeneti, de márciusban csak két hétről volt szó – majd a home office-om egy éves évfordulóján jól be is baszok a két hét emlékére.
Pontosan.
Közben elbúcsúzom a hastánctól, amit imádtam. 32 évesen, bár pár dolgot elértem, de mire lesznek rendezvények, fellépési lehetőségek vagy egyáltalán valami érdeklődés is aziránt, hogy hastáncot nézzen valaki, még öregebb leszek. És igen, 32 évesen ÉN öregnek érzem magam, ahhoz, hogy táncoljak, fellépjek, versenyezzek, az insta követőket gyűjtsem vagy a kétes hírnevet kergessem. Igen, itt jöhet az értetlenkedés, hogy idősen is táncolhat az ember, ez a dolog kortalan, blabla… Felőlem, aki úgy érzi, lépjen fel 50 évesen is, rázhatja a phicsáját, ahogy akarja, én érzem magam öregnek ehhez nem ő. Én gondolom úgy, hogy túl vagyok a csúcson, 10 évet fektettem ebben az egészbe, amikor végre elkezdett beérni, akkor jött a járvány. Nem akarok újabb éveket pazarolni arra, hogy eljussak újra arra a szintre vagy kinyíljanak ugyanazok a kapuk… Mint fun, maradhat az életemben, de ideje elengedni, hogy nekem ezzel dolgom van.
Idén mondtam le arról is, hogy gyerekem, családom legyen. Itt is a korom miatt érzem azt, hogy nekem ez nem való. Egyrészt. Másrészt, sosem akartam 35 év felett szülni és mivel nem sikerült olyannal találkozni eddig, aki miatt megfontoltam volna, ezért megnéztem, hogy milyen lehetőségeim vannak arra, hogy elköttessem magam és megdöbbenve tapasztaltam hogy ez a műtét gyakorlatilag elérhetetlen egy gyermektelen, fiatal nőnek. Igen, átszabathatom mindenem, átoperáltathatom magam férfivá (bár a nemváltást már eléggé megnehezítette a kormány), de az a jogom, hogy tenni akarok azért, hogy tuti ne essek teherbe – csak azért, mert szinte végleges és megbánhatom, korlátoznak a döntési szabadságomban. Ennyi idősen szerintem meg tudok hozni egy ilyen felelősségteljes döntést és ha én meg is bánom, az másnak miért fáj? A mellplasztikát is sok esetben megbánják, de a szöveti roncsolás akkora, hogy sosem lehet tökéletesen helyreállítani a melleket, de azt szabad. Nem értem. Igen, lesznek olyan pillanatok, amikor bánni fogom, hogy a gyermektelenség mellett tettem le a voksom, de ez egy döntés, amihez jelen pillanatban senkinek sincs joga beleszólni, az én testem, az én életem. Gyászolok, igen, néha ott a görcs a torkomban, de így érzem helyesnek: van egy krónikus betegségem, ami lehet örökletes, az a teljesítmény tőlem, ha 9 előtt képes vagyok felkelni és beindítani az agysejtjeim, nem szeretem a magas, hangos hangokat, nem vagyok türelmes és persze cukik a gyerekek, de túl sok felelősség. A betegségem elvette a gyerekkorom, a kamaszkorom és a fiatal felnőttkorom egy részét, most a járvány miatt nem tudom pótolni a kimaradt élményeket.Bulizni, utazni, pasizni akarok, felelőtlen, csodás élményeket begyűjteni, de ezeket nem lehet két szaros pelenka között összehozni. Élni akarok végre, mert nem volt lehetőségem rá, amikor másoknak.
Elbúcsúzok attól az embertől, aki szerettem volna lenni, akinek sikeres karrierje van és szerető, támogató családja. Karrierem már tuti nem lesz – ha valaki karriert akar, akkor vagy dolgozik vagy ismeri a jó embereket, de járvány idején lehetetlen jól feküdni, szóval marad a munka, de azt nem szeretem. Mármint nem amit csinálok, hanem magát a koncepciót, hogy keresztbe teszek két szalmaszálat. Búcsúzom attól az álmomtól, hogy táncolok, hogy körbeutazom a földet, attól, hogy hülyére bulizom magam – legalábbis az elkövetkezendő pár évre. Viszont örökre búcsút mondok a soha meg nem születő gyermekemnek, az elképzelt szerető családomnak, a romantikus ideáimnak.
És a blognak. Ami nem azért ér véget, mert nem szeretek blogolni, hanem mert a cafeblog, mint tartalomszolgáltató átalakul. Ha eljön az idő, elindul az új blogom is, új szolgáltatóval, új designnal, de a megszokott magas minőségben a mélyreható gondolataimmal és az innen-onnan lopott képekkel.
Mivel nincs blogposzt a macskám nélkül, íme Cicus utoljára:
Kicsi kincse Anikónak
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: