Már régi álmom az, hogy a blogba külföldről írjak, mondjuk egy kávézóból. Ez most teljesült. Kicsit digitális nomádkodom és egy kisebb körútra magammal hoztam a céges laptopot. Az első nap határozottan hatékony voltam, várost is néztem, ezt az sikerült megoldani is. Amikor eldöntöttem ezt, még fele ennyi dolgom sem volt, de valahol jó ez a pörgés. Tizenhárom nap, öt város, sok új élmény.
London, Costa Café, London Bridge
A mai téma a diéta, főleg azért, mert most jelen pillanatban nagyon elegem van belőle. Próbálom külföldön is tartani, szerencsére azok a helyek, ahová most megyek nem a gasztronómia csodáikról híresek.
Szeretném bemutatni az angol gasztronómia “remekművét”…
Aki rendszeres olvasója a blogomnak, annak valószínűleg ködösen rémlik az, hogy egész kisgyerek korom óta küzdök súlyproblémákkal és csak felnőtt koromban sikerült megszabadulnom a súlyom nagyjából harmadától. Ha jól emlékszem először tizenegy éves koromban kényszerültem diétára. Kisgyerekként annyit értettem, hogy túlsúlyosnak lenni bűn és akkor mások csúfolnak, ami egy nyári táborban csúcsosodott ki a legjobban. A becenevem Zeppelin volt, csak megsúgom. Az egyik srác, még évekkel később is a képembe röhögött az utcán, úgy, hogy akkor már lefogytam. Védekezni nem tudtam, mert amúgy hogy, de mindez az ő érzelmi intelligenciájáról és józan eszéről is mutat egy átfogó képet. (Mondjuk ki, egy vadbarom… Ne legyetek barmok, de tényleg.)
Diétázni nem jó és nem is vagyok jó benne. Azonban húsz éve még nem volt annyira általánosan elterjedve a szélessávú internet, ami lássuk be talán picivel jobb világ volt, mert a trolloknak meg kellett mozdítani a seggüket, ha sértegetni akartak valakit, ezzel elnyerve önigazolásukat. Bár megvoltak a kor divatdiétái: kalóriaszámlálás (ami egyébként az egyetlen tényleg megalapozható módszer, mert akkor fogysz, ha kevesebbet eszel, mint amennyit felhasználsz), Atkins-diéta, 90 napos diéta, káposztaleves diéta, de nem volt a környezetedben mindenki önjelölt health-guru csak azért, mert egyszer rákeresett az Interneten az „egészsége étkezés”, „hogyan fogyjak le”, „hogyan legyen feszes a popsid” kulcsszavakra.
Mert guru, bazdmeg… Attól, hogy narancssárga felsőt veszel fel és aszondod “namaszté” nem leszel guru…
Szóval végig lettek próbálva ezek szép sorjában, majd rövid úton fel lettek adva. Aztán tizennégy évesen beütött nálam valami és egy teljes nyári szüneten keresztül szabályosan éheztettem magam , emellé mániákusan szobabicikliztem. Ennek két következménye lett: elbasztam az anyagcserém és gigantikus vastag combokat növesztettem. A legdurvább az volt, amikor a könyvtárban elsötétült a világ, de végül nem ájultam el… Ami azért nem volt jó, mert a kemény csempén loccsanó agyam talán ráébresztett volna, hogy valami nem ok.
Viszont fogytam egy csomót, amiből az éhezés abbahagyása miatt vissza is szedtem. Nem az összeset, de azért sokat. A max súlyom körülbelül száz kiló lehetett szerintem, de ezt már sosem fogom megtudni, mert akkortájt nem mertem ráállni a mérlegre…
Szeretném bemutatni az egyik legnagyobb ellenségem :@
A kamaszkorom végig a hektikus étkezés, éhezés, majd falásrohamok jellemezték. Aztán 21 évesen összekaptam magam és lekoplaltam magamról huszonöt kilót, ami azóta sem jött vissza. Viszont, ami a kulcsszó, nem életmódot váltottam, éheztettem magam. Fénykoromban három napig is kibírtam evés nélkül, most ez már nem menne. Mert, már ennyi akaraterőm nincs… 🙁
Közben fordult a világ. Vannak csodadiéták, fényes elméletek, insta-sikersztorik, mindentmegmondó, beképzelt személyi edzők és kiépült egy egész iparág az egészséges táplálkozásra, de miközben egy csomó újat tanulunk az anyagcseréről, olyat is, amit még nem sikerült tudományosan megalapozni, gondolok itt az például „anyagcseretípusokra”, azon vitatkozunk, hogy a szója milyen ösztrogént tartalmaz, a vegánok és a húsevők vérre menő háborúkat vívnak és egy újabb elképzelhetetlen testképideált imádunk, egyre több ember válik az étkezési zavarok és az ezzel karban járó testképzavar áldozatává.
Számomra az étel megnyugtató barát és veszedelmes ellenség. Nem táplálék. Szeretem a salátákat. Kibírom, hús, sajt, tej akár kávé nélkül is hónapokig. Ha összeszedem magam tudom követni az egészségenek mondott irányelveket.
Csak tudjátok mit…
Lófaszt… A pizza egy kibaszott jó kaja. A hamburger is. A csoki is. És faszom a kibaszott, kóró salátába. És imádom a meggyes és almás bureket, valamint ölni tudnék egy remekbeszabott gesztenyepüréért. Hát a kurva életbe már…
Egy étrendet megcsinálni, követni, feljegyezni azt, hogy mikor mit ettél, számolgatni a szénhidrátok, fehérjék, zsírok arányát fárasztó, időigényes és nagyon megköveteli azt, hogy ha tényleg jól akarod csinálni, hogy mindent magadnak szerezz be, csinálj és ha nem otthon eszel, figyelj arra, hogy milyen helyre mész, fel legyenek tüntetve az arányok. Nem beszélve arról, hogy vagy korábban fel kell kelni, hogy minden meglegyen, vagy később kell feküdni, ha még az edzést is tartod, akkor a csodálatos egészséges életmód mellett gyakorlatilag élni nem jut időd.
Én tíz évvel a nagy fogyásom után kezdtem bele tényleges életmódváltásba. Csinálom már öt hónapja. Az étrendem olyan gyorsan csúszik szét néha, mintha nem is próbálnék irányelveket követni, olyan okok miatt, hogy nincs kedvem/időm lemenni a boltba. Vagy főzni. Mert fellépni voltam és hullafáradtan, dögéhesen estem haza és muszáj volt pár falatot enni. Vagy hajnalban mardosó éhségre kelek és hogy visszaaludjak kell pár falat.
Néha legszívesebben elengedném, de nem akarok a tényleges, hektikus, falásrohamos, éhezős állapotba visszaesni. Ahhoz meg elég hiú és testképzavaros vagyok, hogy ne akarjak hízni. De egy dolgot tehetek magamért bármikor, bármennyire is szét vagyok csúszva: el kell kerülni azokat, akik jobban tudják, de semmi szakképzettségük sincs, csak elolvastak pár cikket, elvégeztek egy hétvégi tanfolyamot és feljogosultnak érzik magukat arra, hogy kioktassanak. De ténylegesen a picsába küldeni őket, azért nem könnyű.
Diétázni bármilyen okból nagy teher, főleg, ha a környezet nem együttműködő. Az akaraterő csap össze a sürgető vággyal, hogy egyél valami finomat. Az étel jó, az étel menekvés. A csoki vigasz egy nehéz nap után és ott vagy egy ördögi körben. Utána vádolod magad, hogy nincs akaraterőd. Nem bírtad ki. A környezeted is azzal vádol, hogy semmi akaraterőd. Hogy ez könnyű, csak nem kell zabálni!
Nagyon könnyű, igaz?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: